Nem emlékszem túl sok mindenre a középiskolából, de arra igen, amikor informatika órán először láttunk vicces videókat az interneten. Még a tanterem is élesen kirajzolódik előttem: ahogy egyik géptől a másikig sétáltunk, hogy együtt nevessünk a bénázó cicákon és az elbaltázott felújítási projekteken. Akkor még volt súlya a tartalomnak. Kevés jutott el hozzánk, és ami eljutott, az nem volt tökéletesre csiszolva, nem lett optimalizálva és nem akart mindenáron hatni ránk.
Ma már ez nem csak az én életemben tartozik a múlthoz: az azóta felnövő generációknak fogalma sincs, milyen volt akkoriban az internet. Mi ugyan beleszülettünk a digitális korba, természetes közegünk lett, mégis egyre erősebben érzem, hogy nem csupán a bolti árak, hanem az ingerek terén is inflációval küzdünk. Mindenből túl sok van, minden túl gyorsan elérhető, túl könnyen megszerezhető. A gond pedig éppen ezzel van: ha minden vicces, szép vagy éppen tökéletes, akkor valójában semmi sem az, a különlegesség egyszerűen eltűnik. Nekem pedig annál hamarabb siklik tovább a pillantásom, minél hibátlanabbnak tűnik egy tartalom.
Használom – ezért veszem észre
Nem szeretnék álszent lenni: én is használom az AI-t. Segít újrafogalmazni egy mondatot, amikor már összefolynak a betűk a szemeim előtt, segít eligazodni egy külföldi város metróhálózatában, vagy összerakni egy nyaralás útitervét. Olvass még a témában
Hasznosnak tartom, mert időt spórol, és az időről már rég megtanultam, hogy az egyik legnagyobb ajándékunk.
Pont ezért veszem észre azt is, amikor mindenhonnan rám ömlik a generált tartalom. Felismerem a szófordulatokat, a mondatok ritmusát, a gondolkodás ívét, a sablonos megoldásokat, a hangulatjelek „túl pontos” helyét. Követek olyan tartalomgyártókat, akiknek a tudását őszintén tisztelem, mégis egyre gyakrabban érzem azt, hogy a posztjaik mögött már nincs ott az a plusz, ami miatt anno feliratkoztam rájuk. Nem az zavar, hogy ők is időt spórolnak maguknak, hanem az, hogy a posztjaikból szép lassan eltűnik a szakértői jelenlét, az egyéni gondolat, mert csak az számít, hogy „ma is legyen bejegyzés”. És amikor ebben az állapotban a kezembe került egy könyv, amit nagyon vártam, és már az első oldalaknál éreztem, hogy a fogalmazásba aktívan besegített az AI, akkor végleg átbillent bennem valami.
Az agyam nem akar a szabadidejében is algoritmust böngészni
Mindenkinél eljön az a pont, amikor automatikusan továbbgörget. Ez a pont ráadásul folyamatosan változik, ahogy a tartalomgyártók alkalmazkodnak az újabb és újabb algoritmus-trendekhez annak érdekében, hogy minél több emberhez eljussanak, ezáltal minél értékesebbek legyenek a piacon. Az agyunk viszont elképesztően gyorsan felismeri a különféle mintázatokat, és ami mögött nincs valódi tét, szándék vagy kellően értékes információ, az egyszerűen nem tudja megtartani a figyelmet ekkora háttérzaj mellett.
De az AI akkor is csak átlagot gyárt, jól működő, biztonságos, „középre húzott” megoldásokat generál, különösen azokban a verziókban, amelyek a nagyközönség számára is ingyen elérhetőek.
Csakhogy a fogyasztók egyre kevésbé az átlagot keresik, inkább azt az egyedit kutatják, amit csak az ember tud kitalálni (legalábbis egyelőre).
Amit az algoritmus sem tud lemásolni
Jó, ezt nyilván képletesen értem, mert technikailag szinte minden lemodellezhető már most. Mégis szeretném hinni, hogy – legalább ebben az átmeneti időszakban, amíg még viszonylag nagy arányban el tudjuk dönteni, mi valós és mi nem – léteznek olyan tartalmak, amelyek emberivé teszik a digitális létet. Az AI nem tud együtt érezni senkivel, nem tud jelen lenni a pillanatban, nem tud ösztönösen reagálni. Csak akkor képes dühös posztot írni és kevésbé esztétikus, de őszinte fotót generálni, ha direkt erre utasítjuk.
És pont ez a különbség: e mögött egyszerűen nincs semmi.
Az eszmei és emberi tartalomra vonatkozó igény nálam nagyon konkrétan jelent meg. Először csak automatikusan továbbpörgettem azokat a videókat, ahol látszott, hogy AI is „besegített” a meghatottságba. Aztán záros időn belül kiléptem a TikTokról. Amikor a legcukibb állatos felvételekbe teljesen indokolatlanul belevágták a hamis jeleneteket, akkor megértettem, hogy egyáltalán nem vágyom több tartalomra. Sőt, egyenesen kevesebb tartalomra vágyom – de az legyen valódi.
Az emberi jelenlét már luxus?
Ma már ritkaságszámba megy az a tartalomgyártó, aki nem optimalizál, nem csomagol be gondosan semmit és nem simít el mindent. De bízom benne, hogy – tárgytól függetlenül – egyre többen meg merik mutatni a tökéletlent. Ahogy a fast food korszak után szép lassan megjelent a kézműves ételek iránti igény, talán a digitális szemét után is jön a „kézműves tartalom” ideje. Lehet, hogy ismét előtérbe kerülnek az élő, vágatlan beszélgetések, újra divatba jönnek az „analóg hobbik” és növekszik a valódi, retusálatlan, algoritmus-mentes tartalmak száma.
Az AI egy jó tükör a mostani társadalmunknak, mert sok egyéb mellett azt is megmutatja, mi az, ami nem automatizálható. Talán pont ez a túltelítettség lesz az, ami végül visszavezet minket a valósághoz? Nem feltétlenül kevesebb technológiára van szükség, hanem több tudatosságra és szerintem a fiatalabb generációk pont úgy tudnak majd viszonyulni a mesterséges intelligenciához, ahogy mi tudjuk szűrni az álhíreket. Ha pedig a mögöttünk lévő időszak az ára annak, hogy újra értékelni tudjuk az emberi jelenlétet, akkor azt hiszem, megérte.
