Vadászösztön – Napi 1perces

A 80 év körüli férfi feltűnően udvarias volt mindenkivel – azaz helyesbítek: kizárólag csak a nőnemű „egyedekkel” szemben. Előreengedte őket, segített feltenni a csomagjaikat, megigazította a gyerekek lecsúszott sapkáját. Gondosan úgy helyezkedett, hogy véletlenül se kelljen leülnie, így felülről szemrevételezhette a buszban ülve utazókat. Mert szemrevételezte ez biztos, sőt zavarba ejtő módon szabályosan stírolta a nőket. Tekintete hosszasan elidőzött a kidomborodó blúzok dekoltázsán, vagy egy-egy rövidebb szoknya végződésénél. Most éppen a vele szemben ülő egy harminc év körüli nőt bámulta, lágy arcvonásait, hullámos haját, finom ívű nyakát, karcsú testét. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, aztán újra és újra egymásba kapaszkodtak a szempárok, a férfi boldogan elmosolyodott, kihúzta magát, és fülig pirosodva odafordult a nőhöz:
– Szép időnk van Kedves!  – Jaj! Ne haragudjon! Nem akar a bácsi leülni? Biztosan eltetszett fáradni… Jöjjön, üljön csak le, nehogy rosszul legyen itt Nekem!  – emelkedett fel a nő, hellyel kínálva a férfit.
A férfi kipukkadt lufiként rogyott le az ülésre.
– Nem vagyok fáradt… és öreg sem – dohogott hangosan.
És milyen igaza volt: akiben még ennyi idősen is él a vadászösztön, nem lehet az.