Életmód / Táplálkozás

Utálok főzni. Na és? Az életem így is működőképes

1960-ban egy Peg Bracken nevű nő kiadóról kiadóra járt könyvével, amelynek beszédes címe így szólt: „Utálok főzni”. Senki nem akarta kiadni, mondván a nők számára a főzés „szent dolog” és biztos bukás lesz. Peg végül nagy nehezen talált kiadót, a könyv pedig azonnal bestseller lett. A mű első sora így szólt: „Állítólag vannak nők, akik szeretnek főzni, ez a könyv nem nekik szól” és egyszerű recepteket tartalmazott azoknak a háziasszonyoknak, akik nem lelték örömüket a főzés mindennapos monotóniájában.

A hatvanas években nagy visszhangot váltott ki a kötet, hiszen akkor még az ideális nőt úgy képzelték el, mint aki otthon egész nap boldogan főz, mos, takarít és élete értelme az, hogy a gyerekeit neveli és férjét hazavárja a munkából. A könyv elképesztő sikerét az is bizonyította, hogy folytatása is készült, „Még mindig utálok főzni” címmel. Óriási dolog volt akkoriban, hogy valaki végre ki merte mondani – és nők tömegei kezdték el felvállalni – hogy nem feltétlenül tartják szórakoztatónak a konyhában való tevékenykedést. 

Én is utálok főzni és mikor ezt mondom, nem arra gondolok, hogy olykor nem szeretek a párommal kettesben összedobni egy vacsorát, vagy hogy derogál krumplit pucolnom egy baráti bográcsozás alkalmával.

Sőt, ha vendégekett várok, kifejezetten szívesen dobok össze valami egyszerű ételt, amivel megkínálom őket, azonban a főzés – mint mindennapos, szükséges tevékenység – egyszerűen nem szórakoztat. 

A nyolcvanas években elterjedtek a mirelit ételek, melyek értékes időt takarítottak meg a háziasszonyok számára és mintha elkezdett változni a konyhai robot megítélése, azonban napjainkban már újra a főzés a trend. A főzőműsorok népszerűbbek, mint valaha, és a főzésre pedig újra úgy tekint a társadalom, mint valami magasztos, kreatív önkifejezésre. Mindenki főz mindenki remekül főz és mindenki szeret főzni, legalábbis ezt hangoztatják.

Elismerem, hogy a főzést valóban lehet művészi szinten művelni és nem vitatkozom a „konyhaművészet” létjogosultságával, sőt, azt is elfogadom, hogy az egyik barátnőm számára a főzés pihentető foglalatosság és ő minden fárasztó munkanap után a konyhában tüskénkedve relaxál. Én viszont abban élem ki a kreativitásom, hogy írok, vagy gitározom, de ettől még eszem ágában sincs azért furcsán nézi valakire azért, mert élvezi azt, amitől én irtózom.

Azon senki nem botránkozik meg, ha valaki közli, hogy nem szeret például vasalni vagy porszívózni, azonban ha egy nő kijelenti, hogy utál főzni, egyből rosszalló pillantásokat kap, ráadásul férfiaktól és nőktől egyaránt. 

Pedig egyedülállóként vagy párként nem ördögtől való, ha hetente egyszer mondjuk rendel az ember ételt, vagy egyes napokon valami kifőzdében vesz ebédet és ha a vásárlással, elkészítéssel, mosogatással járó időt és energiát számolom, mindez anyagilag sem feltétlenül megterhelőbb. És ha gyerekek is vannak? Ők sem halnak bele, ha olykor virslit vagy szendvicset vacsoráznak.

Nemrég írtam cikket arról, hogy egy családos barátnőm úgy érzi, sokkal jobb anya lett mióta nem főz minden nap, mert a fontosabb, hogy a gyerekekkel kipihentebben töltsön több minőségi időt, minthogy naponta órákat robotoljon a konyhában egy tál házikoszt miatt.

Ráadásul ma már annyi minőségi kész- vagy félkész ételt lehet kapni a boltokban, hogy véleményem szerint emiatt is felesleges annyira törnünk magunkat, hiszen nemcsak a zsemle-párizsi az alternatíva, ha nincs kedvünk főzni.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint például az az eset, mikor egy baráti vacsorán az egyik lány – aki remek szakács hírében áll – megkérdezte a házigazdát, hogy mivel ízesítette a humuszt, mert ő még életében nem evett ilyen jót. Egyszerre volt vicces és kellemetlen, mikor közöltem vele, hogy a humuszt én hoztam a sarki éjjel-nappailból, csak kitettük egy tányérba, hogy gusztább legyen, mint a műanyag dobozban.