Így ünnepelt az asszony, miután meghalt a férje, aki megverte

Nincs többé. Vége. Elment. Nem fogja többé bántani. Sem szóval, sem tettel. Vége a rettegésnek. Vége az átvirrasztott éjszakáknak. Vége a kétségbeesett menekülésnek.

Nézte a megüresedett fotelt. Ha hazaért a munkából, csapzottan, ingerülten. Mindig ide dobta le magát – koszosan, olajosan –, de ez őt nem zavarta. Ha szólt érte, azonnal felcsattant:

– Azért tartalak, hogy rendet tarts! Majd holnap kimosod! – üvöltötte.

És ő kimosta. Tette, amit kell, tette, amit férjeura parancsolt. „Józan bolond, hagyd el! Ne tűrj! Ne várd, hogy megváltozik!” – mondogatták az ismerősei. De ő mindig megvédte. Még akkor is, amikor lelökte a teraszról, és eltört a gerince. „Megbotlottam” – mondogatta, és a végén már ő maga is elhitte a hazugságot. Nézte a szekrény polcain sorakozó ruháit.

Milyen vonzó is volt, amikor abban a galambszürke öltönyben feszített fiuk szalagtűzőjén! (Amit aztán nemes egyszerűséggel összepecsételt a birkapörkölttel – csak azért, mert figyelmeztette, hogy nagyon vigyázzon rá. „Azért tartalak, hogy rendet tarts! Majd holnap kimosod!” – üvöltötte újfent, és egy félkanálnyi zsíros-szaftos levet csurgatott rá.)