Nincs többé. Vége. Elment. Nem fogja többé bántani. Sem szóval, sem tettel. Vége a rettegésnek. Vége az átvirrasztott éjszakáknak. Vége a kétségbeesett menekülésnek.
Nézte a megüresedett fotelt. Ha hazaért a munkából, csapzottan, ingerülten. Mindig ide dobta le magát – koszosan, olajosan –, de ez őt nem zavarta. Ha szólt érte, azonnal felcsattant:
– Azért tartalak, hogy rendet tarts! Majd holnap kimosod! – üvöltötte.
És ő kimosta. Tette, amit kell, tette, amit férjeura parancsolt. „Józan bolond, hagyd el! Ne tűrj! Ne várd, hogy megváltozik!” – mondogatták az ismerősei. De ő mindig megvédte. Még akkor is, amikor lelökte a teraszról, és eltört a gerince. „Megbotlottam” – mondogatta, és a végén már ő maga is elhitte a hazugságot. Nézte a szekrény polcain sorakozó ruháit.
Milyen vonzó is volt, amikor abban a galambszürke öltönyben feszített fiuk szalagtűzőjén! (Amit aztán nemes egyszerűséggel összepecsételt a birkapörkölttel – csak azért, mert figyelmeztette, hogy nagyon vigyázzon rá. „Azért tartalak, hogy rendet tarts! Majd holnap kimosod!” – üvöltötte újfent, és egy félkanálnyi zsíros-szaftos levet csurgatott rá.)
– Na! Hozhatom a zsákokat? Belepakoljuk a cuccait? – érintette meg a vállát a fia.
Az érintéstől összerezzent. Zavartan nézett fel:
– Nem is tudom… Biztos ki akarjuk dobni ezeket a holmikat? Esetleg nem lenne jó neked? Nagy része új…
– Nekem aztán nem kell… Nem kell semmi, ami rá emlékeztet… – mondta a fia mérgesen, majd határozott mozdulatokkal tömködni kezdte a zsákba apja ruháit. – A te helyedben azok után, amit veled művelt, még a fényképeit is elégetném…
– Nem. Azt már nem… 35 évig éltünk együtt, és voltak szép pillanataink is – érvelt az asszony hevesen, majd odébb gördült a tolószékkel.
– Ez az, csak pillanatok voltak… – kacagott fel gúnyosan a fiú, majd megsimogatta édesanyja vállát. – De ezután SOHA többé nem fog bántani.
Nincs többé. Vége. Nem fogja többé bántani. Sem szóval, sem tettel. Vége a rettegésnek. Vége az átvirrasztott éjszakáknak. Meghalt.
Mi lesz így ővele? – zokogott fel kétségbeesetten, és most érezte igazán elveszettnek magát.