Emlékszem egy beszélgetésre a nagypapámmal az egyetemi éveimből. Akkoriban éppen minden egyszerre történt. Nappal dolgoztam, este tanultam, a szakdolgozatom leadási határideje pedig vészjóslóan lógott a fejem felett – egyúttal reményt is adott, hogy ha végre túl leszek rajta, talán kicsit könnyebbek lesznek a dolgok.
Éppen erről meséltem a nagypapámnak: hogy mennyire várom már, hogy végre végezzek az egyetemmel. Hogy most persze nehéz, mert egyszerre kell helytállnom a munkában és az iskolában, de ha egyszer túl leszek rajta, akkor minden egyszerűbb lesz. Akkor majd előbbre tudok lépni a munkában, nem kell két dolgot párhuzamosan csinálnom, és végre nyugodtabb lesz az életem.
A nagypapám mosolyogva hallgatott. Aztán azt mondta: Olvass még a témában
„Az ember mindig azt hiszi, hogy ha ezen vagy azon túl jut, akkor már révbe ért. Aztán jön még valami, és akkor azt hiszi, hogy már csak azon kell túljutnia. Csak még ezt, csak még ezt – ezt mondogatjuk, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy véget ért az életünk.”
Fontos lecke volt ez tőle, ami azt hiszem, az egész életemben kísérni fog, de bevallom, még hosszú évek kellettek, mire megértettem a valódi üzenetét.
Mert huszonévesen az ember természetesnek veszi, hogy az élet valahová tart. Hogy vannak szakaszok, és ha az egyik véget ér, akkor végre megérkezünk egy nyugodtabb, stabilabb állapotba. Mintha lenne egy pont, ahol minden összeáll.
Leadod a szakdolgozatot. Meglesz az első rendes állásod. Összegyűlik egy kis pénz. Találsz egy lakást. Rendeződnek a dolgok. És valahol a sor végén ott van egy elképzelt állapot: amikor már minden „kész”.
Évekbe telt, mire rájöttem, hogy ez az állapot nem létezik
Leadod a szakdolgozatot – és jön a munkahelyi stressz. Stabilabb lesz a munkád – és jönnek új felelősségek. Megoldódik valami – és rögtön felbukkan egy másik probléma.
És minden életszakasz, ami 10 évvel ez előtt olyan okosnak és felnőttesnek tűnt, megélve ugyanúgy tele van kérdésekkel, és az ember csak bízhat benne, hogy újabb 10 év múlva talán okosabb lesz, és végre lesznek majd válaszai.
De az igazság az, hogy mindig lesz valami. Valami, amin túl kell jutni. Valami, amit meg kell oldani. Valami, ami miatt azt mondod: majd ha ezen túl leszek, akkor végre…
És ha az ember nem figyel, könnyen beleragadhat ebbe a gondolkodásba. Én is beleragadtam egy időre. Éveken át úgy éltem, mintha az életem valahol a jövőben kezdődne majd igazán. Mintha a jelen csak egy átmeneti időszak lenne, amit ki kell bírni.
Csakhogy közben telnek az évek. És egy ponton az ember rájön, hogy az a bizonyos „majd” sosem érkezik meg.
Nem hiszem, hogy a nagyapám üzenete az lett volna, hogy ne törekedjünk a céljaink elérésére, vagy hogy ne akarjunk előrejutni. Hanem az, hogy ne várjunk az élet élvezetével addig, amíg minden tökéletes lesz. Mert az a pillanat nem jön el.
Valami mindig történni fog. Mindig lesz egy új feladat, egy új probléma, egy új cél. És rajtunk múlik, hogy közben mit csinálunk a napjainkkal.
Átéljük őket, vagy csak túléljük. Hagyjuk, hogy elszaladjanak mellettünk, miközben arra várunk, hogy végre „készen” legyen az életünk – vagy megtanuljuk élvezni azt a részt is, ami éppen most történik.
