Hiba vagy sem, de a legjobbat feltételezzük másokról
Nemrégiben készült egy felmérés, ami rávilágított, miért vagyunk képesek a sokadig baklövés után is megbocsátani, miért lendülünk túl a sérelmeken – legalábbis látszólag – akkor, ha egy barátunk, vagy éppen a szerelmünk nem tesz mást, pusztán bocsánatot kér.
A felmérés alapján egyetlen egy fontos tényező áll a háttérben, mégpedig az, hogy egyszerűen mindenkiről a legjobbat feltételezzük.
Mintegy saját magunkat is nyugtatjuk azzal, hogy a másiknak csak rossz napja volt, valójában nem is úgy értette, amit mondott, és a legkevésbé sem akarta, hogy nekünk fájjon. További rossz hír, hogy ezek a nyugtató gondolatok akkor is megjelennek, ha az illető nem is kér elnézést: folyamatosan magunkat nyugtatjuk az említettekkel. Olvass még a témában
Először is ez azért van így, mert hiszünk másokban. Illetve nem is annyira másokban, hanem inkább olyan megfoghatatlan fogalmakban, mint amilyen a barátság vagy a szerelem. Automatikusan arra gondolunk, hogy a negatív megnyilvánulások és tettek nem kifejezetten nekünk szólnak, hanem a körülményeknek, ezért aztán vagy nem igazak, vagy gyorsan megváltoznak, amint a körülmények is átalakulnak. Magyarul arra asszociálunk, hogy előbb-utóbb minden visszatér a régi kerékvágásba.
