Te is azok közé tartozol, akik még az utolsó utáni esélyt követően is megbocsátanak? Szinte szó nélkül tűröd, ha mások kellemetlen helyzetbe hoznak, és alig mersz nyíltan konfrontálódni? Ráadásul ez nem csak úgy általában az életedre igaz, hanem még a párkapcsolataidra, barátságaidra is? Ennek hátterében nem csak önbizalomhiány állhat (bár az szinte mindig probléma), hanem az is, amire egy friss felmérés világított rá.
Hiba vagy sem, de a legjobbat feltételezzük másokról
Nemrégiben készült egy felmérés, ami rávilágított, miért vagyunk képesek a sokadig baklövés után is megbocsátani, miért lendülünk túl a sérelmeken – legalábbis látszólag – akkor, ha egy barátunk, vagy éppen a szerelmünk nem tesz mást, pusztán bocsánatot kér.
A felmérés alapján egyetlen egy fontos tényező áll a háttérben, mégpedig az, hogy egyszerűen mindenkiről a legjobbat feltételezzük.
Mintegy saját magunkat is nyugtatjuk azzal, hogy a másiknak csak rossz napja volt, valójában nem is úgy értette, amit mondott, és a legkevésbé sem akarta, hogy nekünk fájjon. További rossz hír, hogy ezek a nyugtató gondolatok akkor is megjelennek, ha az illető nem is kér elnézést: folyamatosan magunkat nyugtatjuk az említettekkel.
Először is ez azért van így, mert hiszünk másokban. Illetve nem is annyira másokban, hanem inkább olyan megfoghatatlan fogalmakban, mint amilyen a barátság vagy a szerelem. Automatikusan arra gondolunk, hogy a negatív megnyilvánulások és tettek nem kifejezetten nekünk szólnak, hanem a körülményeknek, ezért aztán vagy nem igazak, vagy gyorsan megváltoznak, amint a körülmények is átalakulnak. Magyarul arra asszociálunk, hogy előbb-utóbb minden visszatér a régi kerékvágásba.
Már megint az agyunk szól közbe
A korábbiak alapján arra gondolhatsz, hogy ez az egész csak azokat érinti, akik lelkileg labilisak vagy nem túl határozott személyiségek, és ebből adódóan mindent elnéznek másoknak. Ez részben igaz, és garantált, hogy azok az emberek még az átlagosnál is hajlamosabbak a megbocsátásra, akik szociálisan (túl)érzékenyek. Azonban nem csak a személyiségünk, a tanult minták azok, amik befolyásolják a döntéseinket, hanem az agyunk egyik legmélyebb bugyra is közbeszól.
A felmérés alapján ugyanis kiderült, hogy az agyunk egyszerűen fontosabbnak érzékeli a szociális kapcsolatokat illető békét, minthogy arra késztessen, „sértődj meg, és soha többet ne állj szóba azzal, aki megbántott.”
Persze tudni kell átlépni az ösztönökön, muszáj időnként konfrontálódni, és erre a legtöbb ember életében sor is kerül. Ám sokkal jellemzőbb, hogy ezek a nézeteltérések távolabbi ismerősök, pl. kollégák, szomszédok esetében törnek a felszínre, nem pedig otthon. Egyszerűen tudjuk, hogy a velük ápolt kapcsolatok ugyan lényegesek, de sokkal kevésbé fontosak, mint amilyenek a komoly barátságok, vagy éppen a párkapcsolatok, szülő-gyermek viszonyok. Természetesen nem a hétköznapi vitákról esik szó a felmérésben, és nem is a jellemzően hazacipelt feszültségről, hanem arról, hogy sokkal később borulsz ki pl. az anyukád intelmeire, mint az idegesítő kolléganőd kioktató szavaira.
Ez a kutatás tehát legalább részben választ ad arra, hogy miért bocsátunk meg könnyen másoknak, miért nem ragadunk meg a hétköznapi nézeteltérésekben. Ez bizonyos szempontból nagyon hasznos és jó dolog, de másik oldalról nézve oda is vezethet, hogy megragadunk egy rosszul működő kapcsolatban, vagy éppen mérgező barátságban.
Az persze egyénfüggő, ki mikor jut el arra a szintre, hogy véget vessen egy katasztrofális kapcsolatnak, barátságnak, vagy akár felmondjon a munkahelyén. De az biztos, hogy szociálisan nem arra lettünk programozva, hogy magányosak legyünk és veszekedjünk, sokkal fontosabb szempont a béke, a nyugalom és a szeretet. Más kérdés, hogy ezt az idilli helyzetet sokszor egyáltalán nem könnyű kialakítani, vagy éppen fenntartani…
Képek forrása: Garetsworkshop/Depositphotos.com, GaudiLab/Depositphotos.com