Valaki összerándul, ha a villája hegye áthatol a paradicsom bőrén, és a nyálkás magok kicsordulnak belőle. Másvalaki a gombát tolja félre a tányér szélére, pedig szereti az ízét egy szósz részeként, csak a rágós, csúszós darabkákat nem bírja a szájában tartani. Ha valaha is hallottad már ezt a mondatot: „nem az íze zavar, hanem az, ahogy van”, akkor te is találkoztál már azzal a jelenséggel, amit a kutatók a szájüregi tapintásérzékelés, vagyis a mouthfeel problémájának neveznek.
Ez a fajta idegenkedés meglepően gyakori, és sokkal komolyabb tudományos háttere van, mint elsőre gondolnánk. Nem szeszélyről vagy elkényeztetett ízlésről beszélünk, hanem egy nagyon régi, még az őseinktől örökölt figyelmeztető rendszerről.
Amikor a nyelv fontosabb, mint az orr
Az étel élvezetét általában az ízlelőbimbóink és az orrunk munkájának tulajdonítjuk, pedig a száj tapintási visszajelzése legalább ennyire meghatározó. A nyelv, az íny és a garat felszíne tele van receptorokkal, amelyek nem az ízt, hanem az állagot, a hőmérsékletet és a mozgást érzékelik. Amikor egy étel túl nyálkás, túl rágós vagy váratlanul szétesik a szánkban, ezek a receptorok azonnal jeleznek az agynak, méghozzá gyakran még azelőtt, hogy egyáltalán eldöntöttük volna, ízlik-e a falat. Olvass még a témában
A paradicsom belseje pont ebbe a kategóriába esik. A magok körüli kocsonyás massza egészen más tapintást ad, mint a hús része, és ez a hirtelen váltás sokakban ösztönös elutasítást vált ki, még akkor is, ha egyébként szeretik a paradicsom ízét.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
