A viszonyulás szabadsága
Úgy gondolom, van néhány szabadság, mi emberként a rendelkezésünkre áll, bár a szabadságmérleg serpenyője nem mindig, nem mindenki számára billen a kedvezőnek vélt irányba. Van, amikor nem azt kapjuk, amit kérünk/érdemlünk, hanem azt, amire szükségünk van a… mihez is? A fejlődésünkhöz. És néha nem áll más rendelkezésre, csak a belenyugvás, az elfogadás annak a felismerésnek az utózmányaképpen, hogy nem kaphatunk meg mindent. No, persze ott a pakliban az igazságtalanság-faktor is.
Talán, ami igazán szabadságunkban állhat, az a viszonyulás, a szemlélet, a hozzáállás szabadsága. Ez a fajta belső mozgásszabadság, a belső irányulás. Talán.
Bár ki tudhatja, hogy valóban hogyan, minek hatására, és milyen előzményekre alapozva fogunk végül viszonyulni, és valójában mennyiben egyéni, kényszermentes a döntésünk? Mégis szimpatikusnak tartom ezt a fajta szabadságtípust. Az ausztráliai testbeszéd-kutató Allan Pease magyar nyelven is megjelent Testbeszéd című könyve óta már biztosan tudhatjuk (ha addig nem tettük volna), hogy a közlésrendszerünk több mint fele nem verbális jelzésen alapul. Több mint fele! Metakommunikáció. E szerint az életbeni interakcióink egy végtelenített visszacsatolás-adásként is értelmezhetőek. Hiszen folyamatosan reagálunk környezetünk, társaink jelzéseire. Olvass még a témában
