A trauma sejtszintű lenyomatai
Nemrég eljutottam a pontra, amikor felismertem, hogy szembe kell néznem a gyerekkoromból magammal hozott sérüléseimmel. Noha van néhány borzalmas emlékem, tudom, hogy értek olyan hatások is, amelyekre nem emlékezhetek, és az utóbbi időben egyre többet kezdtem el foglalkozni azzal, hogy ezek a korai, akár csecsemő- vagy magzati kori behatások vajon hatással lehetnek-e arra, ahogyan a külvilágra reagálunk.
Meglepetésemre kiderült, hogy egyre több kutatás támasztja alá, hogy alakuló idegrendszerünkben valóban nyomot hagyhatnak események, amelyekre mi magunk talán nem is emlékszünk. Vagyis a traumatikus élmények nemcsak tudatos emlékeinkben élnek, hanem a testünkben is nyomot hagynak. Az implicit memóriák – olyan emlékek, amelyek nem tudatosak, de viselkedésünket befolyásolják – a sejtek szintjén is tárolódhatnak. Ezek az emlékek fiziológiai válaszokat válthatnak ki, például szorongást, izomfeszültséget vagy gyors szívverést, anélkül, hogy tudatosan emlékeznénk az eredeti traumára.
