Most viszont egy tervezett műtét miatt minden háttérbe szorult. Tudom, sokan évekig nem jutnak ki az országból – mi is voltunk hosszabb időre itthon, amikor építkeztünk vagy épp babáztunk. De most valahogy jobban hiányzott az utazás, mint máskor. A rám ömlő, negatív hírek, a közhangulat, a kommentek, az arckifejezések a boltban… Próbáltam, de nem tudtam mindent kikerülni, már csak a szakmám végett sem: kötelességemnek érzem, hogy figyeljek, olvassak, elemezzek.
Egy ponton túl viszont elfáradtam. Először csak kevesebb hírportált nézegettem, aztán hírzárlatot vezettem be, majd újra elkezdtem böngészni és ismét elhatároztam magamat… Közben észrevettem, hogy ez az egész beszivárgott a magánéletembe, a hétköznapjaimba is. Próbáltam máshonnan közelíteni: légzőgyakorlatok, fókuszban a hála, önismereti csoportfoglalkozások. Ezek persze segítettek, de nem mindig és nem mindenre jelentettek gyógyírt.
Határon túl, de mégis otthon
Apukám félórányira lakik a magyar határtól és a nála tett nyári látogatás már évek óta hagyomány. Az unokák együtt lehetnek, élvezik a szabadságot, a vidéki életet, a töménytelen mennyiségű nassolnivalót, amivel ilyenkor kényeztetik őket, és persze a helyi strandokat. Mi szülők pedig alaposan kihasználjuk, hogy a nagyszülői figyelem levesz rólunk egy kis terhet. Olvass még a témában
De idén nemcsak a fürdő, a frissítő rozé fröccs vagy a kert miatt vártam ezt az utat, hanem azért is, hogy végre kikapcsolhassak – mentálisan. Testileg és lelkileg is vágytam arra, hogy pár napra más légkörben lehessek.
Ami fogadott, még engem is meglepett
Az első megállónk egy kisebb gyógyfürdő büféje volt. A pult mögött egy fiatal lány – maximum húsz lehetett – olyan természetes kedvességgel mosolygott rám, hogy egy pillanatra zavarba is jöttem. Nem volt benne semmi mesterkélt, semmi túlzó, csak figyelem és nyitottság. Egy köszönés, ami után nem az volt az érzésem, hogy „na, ez is le van tudva”, hanem hogy „szia, örülök, hogy jöttél”. És ez valami óriási különbség.
Miután megittuk a kávét, visszavittem a tálcát és még egyszer megköszöntem a kiszolgálást. Ő pedig külön megjegyezte, milyen jól esik neki, hogy ezt megtettem és nagyon hálás érte.
Amikor elindultunk, egy idősebb hölgy volt a kijáratnál. Ránk nézett, elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Remélem, jól érezték magukat, jöjjenek máskor is!” Ezúttal sem volt semmi különleges a helyzetben – ám ez a mondat megint megütötte a fülemet. Mert nemcsak a szavak voltak kedvesek, hanem a hanghordozás, az egész jelenlét.
Nem vagyok naiv. Tudom, hogy nem mindenki ilyen külföldön sem és hogy egy kisvárosi strandon valószínűleg jobban figyelnek az emberre, mint egy budapesti gyorsétteremben. De valami mégis megmozdult bennem. Meglepett, feltöltött és egy kicsit el is szégyelltem magamat, mert rájöttem, hogy milyen rég nem számítottam mások jóindulatára.
Közben pedig szomorú is lettem azért, hogy nem ez az emberséges, kedves bánásmód az alapvető (és most nem csupán az olyan „alá-fölérendelt” szituációkra gondolok, mint a vendéglátás).
Mosolyért mosoly? Talán mégsem csak mese
Másnap sorra került egy nagyobb fürdő, ahol már tényleg sokan voltak – és én már készültem fejben az „itt majd mindenki türelmetlenebb lesz” című fejezetre. De az emberek nem tolakodtak, nem morogtak, nem láttam grimaszokat, nem hallottam beszólogatást, elégedetlenkedést.
Persze lehet, hogy csak szerencsénk volt, hogy egyszerűen jól alakult az utazás vagy pusztán az előszezon előnyeit élvezhettük, azt az időszakot, amikor még mindenki türelmes. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak én változtam meg egy kicsit és végre mást kezdtem észrevenni. A figyelmetlenség helyett a méltó pillanatokat, a fásultság helyett a kedves gesztusokat.
Akkor tényleg csak a magyar morcos?
Annyi minden él bennünk sztereotípiaként, például, hogy a magyarok pesszimisták, morgósak, (túl) fanyar a humoruk. Hogy nekünk sosem elég jó semmi és hogy nálunk mindig mindenki panaszkodik, de tenni senki sem tesz semmit. Azt látom, ezekben a sztereotípiákban van igazság, de nem kell, hogy ez legyen az egyetlen igazságunk.
A külföldi ismerőseim gyakran mondják, hogy ha valakivel igazán jót lehet beszélgetni, akkor az egy magyar.
Hogy nálunk még él az önirónia, ami rengeteg helyen már kiveszett. Hogy a gulyás, a lángos, a lecsó, vagy épp a Balaton után nehéz nem beleszeretni ebbe a furcsa, panaszkodó, de mégis gyönyörű országba. Sokan megemlítik, hogy a magyar férfiak udvariasak, a magyar nők elképesztően csodálatosak, és hogy a buliban mi vagyunk azok, akik négykor is alig akarnak hazamenni. Talán pont ez a kettősség adja a magyarok különös báját? Nem vagyunk egyszerűek, de színesek, élők és alighanem kellően emlékezetesek.
Merre tovább közhangulat?
Nem akarok minden nap külföldre menekülni az itthon uralkodó közhangulat elől, de nagyon jól esett megtapasztalni, hogy máshogyan is telhet egy nap. Jó volt elhinni, hogy nem pusztán a hírek formálják a valóságot és jó volt emlékeztetni magamat arra, hogy van hatásom a lelkiállapotomra. Arra, hogy vagyok és hogyan viszonyulok másokhoz.
Lehet, hogy nem mosolyognak majd vissza rám, vagy nem kedvesek velem az emberek ugyanúgy, ahogy én igyekszem kedves lenni velük – de akkor tudni fogom, hogy nekik sokkal nehezebb. Mert én ezt a hangulatot csak akkor érzem, amikor találkozom velük, de ők lehet, hogy egész nap, mindenhol ezzel élnek együtt.
Nem fog minden nap mindenki visszamosolyogni, de talán, ha egyre többször megpróbáljuk, akkor egy picivel elviselhetőbb lesz a sorban állás, a reggeli dugó vagy akár a nyári forróságban túlfűtött strand. Ha másnak nem, nekünk már attól könnyebb lesz, hogy legalább megpróbáltuk.
