A félévi bizonyítványát remegő gyomorral vette át. Amitől régóta félt, most valósággá vált: két tantárgyból is elégtelent kapott. Hetek óta tartott otthon a fejmosás: „Mert nem tanulsz! Mert folyton csavarogsz! Addig nem fekhetsz le, amíg fel nem mondod a másnapi leckét az első betűtől az utolsóig! Nem tévézhetsz, nem számítógépezhetsz, nem telefonálhatsz, nem találkozhatsz a barátaiddal, nem kapsz zsebpénzt, nem ehetsz édességet, nem utazhatsz a nagyihoz! – MERT TANULNOD KELL MIHASZNA KÖLYKE!” De hiába görnyedt a könyvek felett órákig, hiába fújta hibátlanul a definíciókat, és oldotta meg a bonyolult számításokat – az iskolában mintha valami köd ereszkedett volna az agyára: a világon semmi nem jutott az eszébe.
Feleléskor patakokban ömlött róla a víz, és az ájulás környékezte – „Már megint nem tanultál semmit Kovács! Elégtelen! „– dörögte a tanára, és ő legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna szégyenében. Igen. Jobb lenne eltűnni, kiszállni ebből az ördögi körből. Nem lesz képes elviselni szülei vádló tekintetét, a várható büntetéseket, a megalázó kérdőre vonást. NEM MEHET HAZA – bárhol jobb lesz, mint otthon – zakatoltak gondolatai, miközben az ellenkező irányba induló buszra szállt fel. El innen, minél messzebb, örökre.
Nézte a mellette elsuhanó tájat, s minél messzebb jutott, annál jegesebb rémülettel gondolt a rá váró ismeretlenre. Hol fog aludni? Mit fog enni? Mi lesz, ha megbetegszik? Ki vigyázza az álmát? Ki mossa ki a ruháit? Honnan szerez pénzt? Elhessegette a gyötrő gondolatokat, már a feje is belefájdult az egészbe. Bántotta a fény, lehunyta szemeit – és kisvártatva elaludt. Álmában éppen a diplomaosztóján a pulpitushoz szólították:
– Dr. Kovács. Gratulálok az eredményeihez. Ön volt a legjobb tanítványom. Fényes jövő vár Önre a matematika terén. Csak így tovább.
Ő megdicsőülten állt a tapsoló tömeg előtt, édesanyja apja vállára borulva zokogott a büszkeségtől, nővérei virágcsokorral köszöntötték, a nagymamája pedig veregette a vállát.
– Hé! Ébredj! Nem hallod, hogy már percek óta csörög a telefonod? – rázta meg a vállát a mellette ülő lány felháborodottan.
Álmosan nézett körbe. Igen. Jellemző. Ez itt a valóság. Felvette az egyre hangosabban rikoltozó telefont.
– Igen anya? – Hol vagy már? Elhűl a vacsorád… a kedvencedet – Bolognai spagettit készítettem – legalább megünnepeljük, hogy csak két tárgyból vágtak meg. – Te ezt tudtad? – csodálkozott rá az anyjára. – Persze. Ahogy azt is, hogy szökni akarsz. Itt várlak a buszvárónál – légy szíves szállj le.
És valóban: ott állt az édesanyja a szomszéd kisváros első buszmegállójában, kezeit tördelve az aggodalomtól.
– Gyere kis bukott szamaram – ölelte szorosan magához.
Boldogan szállt be az autóba: az anyja nem haragszik, a kedvence várja otthon, és még a matematika sem fog ezen túl gondot okozni. Hisz aznap pont telihold volt – s mint tudjuk, ekkor az álmok valóra válnak.