Gyerekként a felnőttekre istenekként tekintünk, különösképpen a szüleinkre. Érthető, hiszen ők az elsődleges példaképeink, akik mindent megoldanak helyettünk és történhet bármi, ők vigyáznak ránk. Felnőttként pedig rájövünk, hogy ők is esendő, halandó emberek, tele kétségekkel és félelmekkel.
A szülők, mint szuperhősök?
Tulajdonképpen abszolút megállja a helyét az állítás, hiszen olykor nem semmi próbatételen mennek keresztül. Megtalálni a tökéletes harmóniát a munka, magánélet egységében, sokszor lehetetlen küldetés. Ahogy szülőnek lenni is sokszor az, főleg, ha valaki jól akarja csinálni. Mégis, teljesen egyértelmű, hogy a szülő bármire képes gyerekéért, amit természetesen érzékel a kis érzékeny lelkük. Ezért alakul ki a gyerekekben egyfajta isteni kép a szülőkről, miszerint ők legyőzhetetlenek, egyfajta szuperhősök.
Amikor elkezdünk felcseperedni, a kamaszkor minden negatív velejáróját elviselik és az sem tántorítja el őket, mikor utálkozva csapjuk be a szobánk ajtaját. Merthogy ilyen minden háztartásban előfordul néha. Hősként viselik a kiborulásainkat és csak remélni merik, hogy egyszer majd észhez térünk. Jó esetben ez bekövetkezik és elkezdjük egész más szemmel figyelni őket.
Mivel egyre többet látunk és érzékelünk a világból, rájövünk, hogy ez a szeretet és törődés nem is olyan egyértelmű és ez hozzásegít minket ahhoz, hogy jobban megbecsüljük őket.
Hiszen mindenkinek az az egyértelmű, amibe beleszületik. Ha valaki kerek, boldog családba érkezik, számára az lesz az alap, míg másnak a mozaikcsalád lesz a megszokott. Bárhogy is legyen, világnézetünk változásával, szüleinkhez való viszonyunk is változik az évek során.
Ők is csak emberek
Az első szembesülés szüleink halandóságával, legtöbbször traumatikus élményhez köthetők. Merthogy ekkor láthatjuk meg bennük az esendő, halandó énjüket, amit addig oly sokáig próbáltak elrejteni előlünk. Ezzel szembesülve, pedig érezhetünk először akár félelmet is. Ez az érzés mindenkinél máskor jelentkezik, van, akinél kifejezetten felnőttkorban. Ők a szerencsésebbek, hiszen később kell csak szembesülniük szüleik törékenységével. Ám, ami közös, hogy egyszer mindenkinek eljön ez a pillanat az életében.
Meglátni a szüleinket halandóként, akik tele vannak kétségekkel és félelmekkel, egyből felnőtté tesz minket és ez akár vízválasztó is lehet életünkben.
Tudatosulhat bennünk, hogy végesek a határaik és egyre kevesebb terhet bírnak el magukon az idő előrehaladtával. Ezt egy szülő soha nem szereti érzékeltetni gyereke felé, így mindig a gyerek dolga ezt észrevenni és tenni értük. Egy idő után figyelembe kell vennünk, hogy ők is csak emberek és a szerepkörök átalakulhatnak az idő múlásával.
Tegyél értük!
Mindenki más háttérrel érkezik, ezért mindenki saját maga érzi, hogy mennyire állnak hozzá közel szülei. Azonban minden esetben meg kell értenünk egy nagyon fontos dolgot. Ahogy mi sem, úgy szüleink sem tökéletesek. Emberek, egy sor hibás döntéssel, melyek minket is érinthettek. Talán ez segíthet őket minél jobban megérteni egy nehezebb élethelyzetben. Merthogy, ha ezt megértjük és elfogadjuk, akkor már nem elvárásból, vagy kötelességtudatból leszünk velük elnézőbbek, hanem egy egész egyszerű oknál fogva.
Rájövünk, hogy teljesen egy szinten vannak velünk, csak korban megelőztek. Nem különleges szuperhősök, csupán a mi szuperhőseink voltak gyerekként. Felnőttként pedig már akár ez lehet egy kölcsönös érzés is, hiszen ők is elérkeznek abba a korba, amikor már egyre inkább ránk lesznek utalva, vagyis mi is válhatunk a szüleink szuperhősévé. Ehhez pedig elkerülhetetlen a felnőtté válás.