Nem volt könnyű az élete. Amióta az eszét tudta, csak dolgozott, dolgozott – de valahogy mégsem jutott egyről a kettőre. Míg mások látványosan fejlődtek, gazdagodtak, addig neki éppen csak annyira telt, hogy egyik hónapról a másikra szinten tartsa magát: befizesse a számlákat, megvegye a szükséges gyógyszereket, az alapvető élelmiszereket, mosószereket, a legolcsóbb ruhákat, cipőket a családnak. Nem panaszkodott soha, és nem is kért senkitől semmit. Csodálkozva nézte a szomszédjait, amikor egy-egy nagybevásárlás után szinte mázsaszám hordták be a megszerzett „zsákmányt”, majd elhűlve amint szatyorszámra dobják a kukába a fel nem használt élelmiszereket. Ő mindig takarékoskodott mindennel: az ő konyhájából soha nem került kidobásra étel – a maradékokból is mennyei vacsorákat varázsolt a hazaérkező férjének és a gyerekeknek. Mondta is a szomszédasszonyának:
– Tündikém! Olyan vétek ennyi mindent kidobni. – de Tündike csak legyintett. – Van miből. – felelte flegmán. – Jó neked – sóhajtotta, és összefutott a nyál a szájában, amikor azokra a vastag tarjaszeletekre nézett, amit Tündi éppen kicsomagolt. Ők már évek óta nem ettek ilyesmit.
Összességében úgy éldegéltek, mint a mesében – szűkösen, de megértő boldogságban. Egészen addig, amíg a sors villámcsapásszerűen változtatott meg mindent. Férje temetése után ott állt a sírhant mellett, két kislányát szorosan magához ölelve – és egyfolytában azon zakatoltak a gondolatai miként lesz képes elboldogulni egyedül, munka és pénz nélkül. Hetekig kilincselt kitartóan mindenhol, ahol csak lehetett – de sehol sem tudtak, vagy akartak segíteni. Most is közeledett a vacsoraidő, de az összes pénze elfogyott, a hűtőszekrénye üresen tátongott, egyetlen kiló száraz kenyér várt sorsára a kamrapolcon.
Már besötétedett mire döntő lépésre szánta rá magát: elindult a szomszédba tojást kérni – a bundás kenyeret mindhárman szerették. De Tündiék nem voltak otthon- zárt ajtók állták útját. Kifelé tartva éppen a szemetes mellett vezetett az útja – s furcsa ötlettől vezérelve felemelte a tetejét. Nejlonszatyrokba csomagolva volt valami – de a sötétben nem igazán tudta megállapítani, hogy mi. Gyorsan körbekémlelt, nehogy meglássa valaki, mit tesz – kikapott három csomagot, és lélekszakadva rohant vele haza. Égett az arca a szégyentől – de, amikor kiürítette a zsákmányolt batyukat, megnyugodott- finomságok arzenálja tárult elé egész hétre elegendő mennyiségben: szalámivégek, 2 napja lejárt bontatlan kenőmájasok, joghurt, tejföl, darabban lévő lisztek, cukor, kétkilónyi krumpli, fonnyadt paprika.
Sejtelmes mosollyal nézte a szomszédjait, amikor egy-egy nagybevásárlás után szinte mázsaszám hordták be a megszerzett árut – majd boldogan amint szatyorszámra dobják a kukába a fel nem használt élelmiszereket.
Tündiék csak egyet nem értettek: miképp lehet olyan ügyes a kutya – ami elviszi a kukájuk tartalmát, hogy lecsukja maga után a fedelet.