Azt hiszem mondhatjuk, hogy a párkapcsolatok velejáróra a hűtlenség. Na, nem úgy általában, hanem többnyire akkor, amikor már kezd tönkremenni a házasság: a legtöbben csak akkor lépnek ki a meglévő párkapcsolatukból, ha már megvan a következő jelöltjük – ekkor az átfedés gyakorlatilag elkerülhetetlen.
Az ismeretségi körömben is rendszeresen fellángolnak pletykák félrelépésekről, de a mai napig megfigyelhető, hogy erősen hibáztatják az emberek a harmadik felet. Bár sokan azért tisztában vannak vele, hogy mégis inkább annak kellett volna nemet mondania, aki párkapcsolatban élt, valahogy egyszerűbb a harmadik félre, a „kívülállóra” mutogatni. Ezen nincs is sok csodálkoznivaló: egyszerű pszichológiai okok lapulnak a háttérben.
Könnyebb elhárítani a felelősséget egy harmadik személyre
Néhány hónapja az egyik ismerősöm meglehetősen kínos ügybe keveredett. A semmiből kapott egy üzenetet a közösségi oldalon egy számára ismeretlen hölgytől. Ahogy olvasta kiderült, hogy egy nem régen megismert férfi barátnője áll a sorok mögött.
A levélből nyilvánvaló vált, hogy a feldühödött barátnő őt hibáztatja, amiért elcsábította a szerelmét. Minősíthetetlen hangnemmel illette, rettentően lekezelően bánt vele – mindezt úgy, hogy személyesen sosem találkoztak. Ebben a féltékeny nőben fel sem merült, hogy a „vetélytársa” valóban ártatlan félként került bele a történetbe.
Ugyan nem tudjuk, mit mesélt el a kitekintő férfi otthon, az igazság az, hogy ő kezdeményezett a barátnőmnél ráadásul úgy, hogy nem avatta be: még párkapcsolatban él. Flörtölt és ismerkedett a barátnőmmel, aki ugyan viszonozta mindezt, de fogalma sem volt arról, mi folyik a háttérben. De ha lett volna tudomása az egészről, akkor sem neki kellett volna kettőt visszalépnie…
Könnyű a harmadik félben keresni a hibát mondván, hogy elcsavarta a foglalt férfi fejét.
Azonban akkor is a párkapcsolatban kellett volna keresni a hibát, ha a barátnőm valóban annak tudatában közeledik, hogy a férfi foglalt. Sosem annak kell ugyanis nemet mondania, aki egyedülállóként ismerkedik. A féltékeny barátnő minden bizonnyal jobban tette volna, ha az online fenyegetőzés helyett inkább a párjával próbál dűlőre jutni.
Ami a pszichológiai hátteret illeti, ő sokkal inkább a könnyebb utat választotta ahelyett, hogy szembenézzen a valódi nehézségekkel: másra, egy kívülállóra hárította a felelősséget, hiszen ez sokkal egyszerűbb.
Így nem kell szembenéznie sem a társa, sem a saját hibáival, avagy a sérült ego találhat egy egyszerűen magyarázható, rajta kívülálló okot. Ráadásul a harmadik félre aligha lehet hatásunk. Így lényegében megmagyarázzuk magunknak, miért nincs semmi teendőnk, miért mehet minden tovább a megszokott mederben. Nem kell kilépni a komfortzónából, megmarad a biztonságérzet – ösztönösen, mindannyian erre törekszünk.
Nem akarsz a bizonytalanságoddal szembesülni
Amikor valaki szembesül azzal, hogy a társa félrelépett, vagy akár csak erre készült, a kezdeti dühöt idővel felváltja az önvádaskodás. A legtöbben magukban keresik a hibát, próbálják kitalálni, mit ronthattak el, illetve mi az, ami a harmadik félben megvan, bennük viszont nincs. Ez egy nagyon összetett kérdés, és egy évek óta tartó párkapcsolatban, házasságban minden bizonnyal számos dolog áll a háttérben, ami idáig vezethetett.
Szinte bizonyos, hogy mindkét fél elrontott valamit, bár ettől még nem szabad felmenteni azt, aki ténylegesen a „könnyebb utat” választotta.
A saját bizonytalanságunkkal azonban nagyon nehéz szembenézni, akárcsak azzal, hogy sérült az önbizalmunk, illetve, hogy mástól várjuk a felfoldozást, a megmentést. Sokkal könnyebb a harmadik felet utálnunk, rajta levezetnünk a bennünk felgyülemlett feszültséget, mint szembenézni a fennálló helyzettel, illetve megoldani azt. Egyszerűbb azt mondani, hogy ha ő nem lenne, akkor ez a helyzet sem lenne. Az igazság az, hogy a szituáció nem változna, csak valaki más kerülne a harmadik fél helyére.
Nincs hatásod a másik életére
A kőkemény igazság az, hogy bármennyire is próbálkozunk, valójában nincs ráhatásunk mások érzelmeire. Még az élettársunkat, férjünket sem tudjuk hosszútávon befolyásolni. Vannak férfiak, akik könnyebben megvezethetőek, érzelmileg egyszerűbb őket zsarolni, de egy idő után ők is feleszmélnek és náluk is betelik a pohár.
Lehet próbálkozni azzal, hogy rövid pórázon tartod a szerelmedet, zsarnokoskodó, házsártos határozottsággal igyekszed irányítani, de az ilyen viszonyok nem nevezhetőek párkapcsolatnak. Egy valódi párkapcsolat nem lehet birtokviszony, ugyanis nem kényszeríthetsz senkit arra, hogy szeressen, és téged sem kényszeríthet senki ugyanerre.
A szerelem csak abból a szempontból döntés kérdése, hogy eldöntheted, hosszútávon is kitartasz-e a társad mellett. Egyébként csak a saját érzelmeire, gondolataidra és tetteidre lehet hatásod a párkapcsolatodon belül. Attól, hogy a harmadik felet meghurcolod, elítéled, nem fog változni semmi, de akkor sem, ha ugyanezt magaddal, vagy a társaddal teszed.
Nehéz elfogadni, de az emberek mindig is úgy döntöttek és azt tették, amit helyesnek, vagy számukra a legjobbnak ítéltek meg. Igaz ez a félrelépőre és arra is, akivel félrelép.
Ugyanakkor pszichológiailag úgy érezzük, hogy a társunkat valamilyen szinten birtokoljuk és irányítani tudjuk. Amikor rajtakapjuk a félrelépésen, akkor ennek köszönhetően a saját részünk is sérül: mintha egyszerre saját magunk felett is elveszítettük volna az irányítást.
Emiatt szintén egyszerűbb a harmadik, sokszor idegen felet hibáztatni, hiszen rá garantáltan nincs befolyásunk. Tehát lehetőségünk sem lett volna arra, hogy ennek a kialakult helyzetnek a létrejöttét megakadályozzuk.