Hiába az ápolónők minden igyekezete: a hatágyas kórteremben átható vizeletszag terjengett.
– Képes volt meggyanúsítani, azt hazudta, hogy megloptam. Soha nem tennék ilyet… – motyogta a középen álló ágyon gubbasztó idős asszony. Gyér haja csapzottan tapadt homlokára, ráncos, remegő kezeivel a hálóinge alját gyűrögette.
– Márti néni! Fejezze már be! Más pihenne… – szólt rá az egyik ápolónő.
– Én is pihennék, de az a vénasszony folyton csak jajgat… Hallgatassák el őt előbb… –kiabálta magából kikelve, majd gyorsan elhallgatott, mert a kórterem ajtajában látogatók jelentek meg.
Az öltönyös férfi zavartan álldogált, szemeivel lázasan kutatva az arcokat. Arannyal tokától-bokáig felékszerezett felesége és habos-babos ruhában billegő kislánya a sarkában toporogtak.
– Elnézést. Meg tudnák mondani, hol fekszik Nagy néni?
Az ápolónő a sarokban álló ágyhoz vezette őket.
– Drága mama! Hogy tetszik lenni? – hajolt az ágyban fekvő csont sovány asszony fölé, a férfi.
– Zolikám! Kisfiam! Hát eljöttél? Istenem! De régen láttalak benneteket! – kapaszkodott a kezébe úgy, mintha soha többé nem akarná elengedni. – Te is eljöttél, Katikám! Nagyon szép vagy… és a kis Katica is, de nagy már. Gyere ide kicsi unokám, hadd pusziljalak meg – nyúlt az ágy végébe kötött kötél után.
– Ne tessék, anyuka, fáradni… nehogy megerőltesse magát a felüléssel – hárított a menye viszolyogva, és a háta mögé tolta az ágy mellett álldogáló kislányt.
– Mi történt, mama? Hogy került ide? – terelte el a figyelmét a fia.
– Három hete elestem…ha nem jön át a szomszédasszony, már nem élnék. Kétszer is megműtöttek… Azt mondta a doktor úr, hogy kész csoda, hogy 90 éves fejjel ilyen jól viseltem az operációkat. Adnál, fiam, egy kis vizet? Kiszáradt a szám.
A férfi segített az édesanyjának inni.
– Néha ezért még nagyon fáj…
– És mikor mehet haza? – kérdezte a menye közömbösen.
– Haza? Imre azt mondta, hogy még sok-sok hétig itt kell lennem, amíg meggyógyulok… Vissza is mondta otthon az ebédemet, mert itt kapok többször is enni… Adnál, fiam, egy kis kekszet? Megéheztem.
A férfi ügyetlenül, de kibontotta a kekszes tasakot, és egyenként adta oda a kekszeket fogatlan édesanyjának, aki hosszú percekig majszolta azt.
– Anyuka, most már mennünk kell – szólalt meg kisvártatva a menye. – Gyógyuljon meg minél hamarabb – mondta, és az ajtó felé indult.
– Ne menjetek még… Olyan ritkán látlak benneteket… Mikor jöttök megint? – szorongatta fia kezét görcsösen.
– Nemsokára mama, nemsokára… – intett búcsút a fia is, és szinte kiviharzott az ajtón.
– Persze. Soha napján, kiskedden – jegyezte meg Márti néni gúnyosan. – Az elfekvőben ritka madár a látogató… Pláne az ilyen tarka tollazatú.
Nagy néni a fal felé fordult. Sovány testét rázta a sírás…