Sokáig úgy gondoltam, hogy az egyedüllét negatív dolog. Ha egyedül maradtam, rögtön éreztem a hiányt – a csend túl hangosnak tűnt, a gondolataim pedig túl nyugtalanok voltak.
Már gyerekként is mindig kerestem mások társaságát. Otthon szerettem, ha szólt a tévé, ha valaki mindig beszélt, mozgott körülöttem. Később, fiatal felnőttként is jobban éreztem magam emberek között: az iskolában, az egyetemen, a munkahelyen. A nyüzsgés biztonságot adott. Mostanra azonban már nemcsak, hogy szeretek olykor egyedül lenni, hanem igényem is van rá. Elárulom, miért változott meg a hozzáállásom.
A munkahelyi zaj, ami lassan elnyomta a saját hangomat
A felnőttélet elején szerettem az irodai légkört. A közös kávézások, a beszélgetések, a spontán nevetések részei voltak a napomnak. De valahol útközben valami megváltozott. Talán én, talán a környezet – vagy mindkettő. Olvass még a témában
A folyamatos beszélgetések, a zsongás, a kis feszültségek és megjegyzések egy idő után már nem feltöltöttek, hanem fárasztottak. Egyre gyakrabban éreztem, hogy szeretnék csak csendben dolgozni, megszakítás nélkül, a saját tempómban.
Ekkor kezdtem el először értékelni azokat a pillanatokat, amikor nem szólt hozzám senki – amikor csak én voltam, a gondolataim és a feladataim.
