Úgy tűnik, a szavak szintjén sokan elhatárolódunk a politikától, a tettek mezején mégis fontosnak tartjuk, hogy behúzzuk azt a bizonyos X-et. De miért választjuk a csendet a nyilvánosságban, miközben a függöny mögött nagyon is határozott véleményünk van a világról?
A „nem politizálok” illúziója
Gyakran hallom a környezetemben, a baráti beszélgetések vagy a játszótéri csevegések közepette, hogy valaki egyszerűen nem politizál, mert „nem érdekli” vagy, mert „távol akarja tartani magát a közéleti zajtól”.
Számomra fájdalmas látni, amikor felnőtt emberek, szülők – akik felelősséget vállalnak a családjukért és a jövőjükért –, tudatosan zárják ki ezeket a témákat a diskurzusból.
Élénken él bennem egy emlék, amikor az egyik legrégebbi barátnőm – aki akkor már maga is javában a harmincas éveit taposta édesanyaként – kifejezetten megkért, hogy ne is hozzuk szóba a politikát, mert őt ez egyáltalán nem foglalkoztatja. Ez a mondat mélyen megérintett és csalódást okozott, hiszen pont azokkal szeretném megosztani a világról alkotott gondolataimat, akik a legközelebb állnak hozzám. Ráadásul nőként úgy érzem, tartozom annyival az előttem járóknak – akik megharcoltak a szavazati jogomért –, hogy ne tekintsem természetesnek a csendet, hanem éljek a választás szabadságával. Olvass még a témában
Értem persze a távolságtartást is. Az elmúlt években olyan mértékű indulat és megosztottság zúdult ránk a híradásokból, aminek láttán és hallatán sokak számára a legtermészetesebb reakció a menekülés és a belső nyugalom védelme volt.
Ugyanakkor érdemes belegondolnunk abba, hogy a politika nem csupán a híradóban látott vitákat jelenti, hanem ott van mindenhol, ahol az életünk zajlik.
A politika a bőrünkön érzett valóság, nem pedig egy tőlünk távoli, elvont fogalom. Politika az, amikor mérlegeljük, melyik rendelőbe vigyük a gyereket, és ott mennyi várakozási időre vagy milyen ellátásra számíthatunk. Politika az is, amikor szülői értekezleten a tanárok helyzetéről vagy az oktatás színvonaláról esik szó, és mélyen érint minket, hogy mi történik a befizetett adónk ellenértékeként.
Amikor reggel elindulunk otthonról, a hangulatunkat, a biztonságérzetünket és a jövőképünket is alapjaiban határozzák meg azok a döntések, amelyeket közösen, társadalmi szinten hozunk meg, így a teljes kívülállás valójában csak egy vágyott, de nem létező állapot.
A váratlan aktivitás
Érdekes megfigyelni, hogy manapság az online térben vagy a hangosabb vitákban leginkább csak a szélsőséges vélemények kapnak hangot, míg a józan, mérlegelő középút képviselői mintha láthatatlanná váltak volna. Ez a kettészakítottság talán tudatos politikai stratégia eredménye, talán csak a modern kor hozadéka, de az biztos, hogy emiatt sokszor fogalmunk sincs, mit gondolnak azok a barátaink, akik nem állnak bele a hangos csatározásokba.
A legutóbbi választási részvétel azonban minden várakozást felülmúlt, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a csend nem egyenlő a közönyösséggel. Sokan, akikről azt hittem, el sem indulnak otthonról, ott voltak a szavazófülkékben, ami azt jelenti, hogy van véleményük, van igényük a változásra vagy a stabilitásra, csak éppen nem érzik biztonságosnak erről nyíltan beszélni.
Miért félünk a szavaktól?
A kérdés tehát az, hogy ha ennyire fontos számunkra a közös jövőnk, miért tartunk mégis a párbeszédtől? Talán félünk a megbélyegzéstől, vagy attól, hogy egy-egy beszélgetés végleg elmérgesíti a kapcsolatainkat?
Megszoktuk, hogy ha valaki mást gondol, az nem vitapartner, hanem ellenség, ez pedig gátat szab az őszinte kapcsolódásnak.
Pedig a fejlődés alapja éppen az lenne, ha meg mernénk hallgatni a másik oldal nézőpontját anélkül, hogy azonnal ítélkeznénk, és ha észrevennénk, hogy a felszín alatt sokkal több közös pontunk van, mint azt a harsány szalagcímek sugallják.
A rekordméretű részvétel számomra azt mutatja, hogy bár a szavainkat még keressük, a felelősségérzetünk nagyon is él. Ha képesek leszünk a jövőben a fülkék magányából visszahozni a véleményünket a közösségi tereinkbe – de már nem indulattal, hanem kíváncsisággal és tisztelettel –, akkor a politika végre nem egy szitokszó lesz, hanem egy eszköz a kezünkben. Pont az, ami a feladata.
