Hiszek benne, hogy a bajban mutatkozik meg igazán, ki az igazi barátunk. Amikor egy krízis után leül a felkavart por, pontosan látni, kik azok, akik ott maradnak mellettünk akkor is, amikor éppen nem voltunk a legszórakoztatóbb társaság.
Végtelenül hálás vagyok azokért a barátaimért, akik a nehéz helyzetekben is kitartottak mellettem – és azért is, mert én magam is lehettem már támasz mások számára. Kísértem végig közeli barátokat gyászon, váláson, összeomláson. Voltak évek, amikor természetes volt, hogy háttérbe lépek, hogy nem rólam szól a kapcsolat, hanem arról, hogy valaki más túléljen egy nagyon nehéz időszakot. Nem érzem ezt áldozatnak. A barátság – számomra legalábbis – pontosan erről is szól: arról, hogy néha egyikünk viszi a terhet, néha a másik.
Mégis azt gondolom, hogy létezik az a pont, amikor rendben van kiszállni egy barátságból
Amikor nem egy nehéz időszakról van szó, hanem egy állandósult dinamikáról. Amikor a kapcsolat már nem ad, csak felemészt. És ezt a pontot én is elértem. Olvass még a témában
Évekkel ezelőtt egy barátnőm súlyos érzelmi krízisben volt. Úgy viselkedtem, ahogyan azt ilyenkor szerintem kell: priorizáltam az igényeit, elérhető voltam, meghallgattam, amikor csak szüksége volt rám. Nem mértem, mennyit adok, nem számoltam az órákat, mert eszembe sem jutott, hogy ez valaha sok lehet.
Egy barát nem vezet könyvelést.
A helyzet idővel megoldódni látszott. Majd jött egy újabb krízis. Aztán még egy. És még egy. Eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy túlreagálásról lehet szó. Tudom, hogy amikor benne vagyunk egy érzelmi helyzetben, torzul a valóságérzékelésünk. Attól, hogy egy kívülálló nem érti, miért olyan nagy baj valami, annak, aki átéli, az érzései még nagyon is valósak lehetnek.
Hónapokkal később azonban elkezdtem azt érezni, mintha a barátnőm nem csak belekeveredne a drámákba, hanem aktívan keresné őket. Mintha a krízis lenne az a tér, ahol létezni tud, ahol figyelmet, empátiát, jelenlétet kap. Az állandó készenlét, az éjszakai telefonok, a sürgős „most azonnal” helyzetek lassan teljesen kimerítettek, ráadásul mindezt észre sem vettem, mert meg sem fordult a fejemben, hogy magamra is gondolhatok, miközben egy barátom bajban van.
Amikor nincs viszonzás
Aztán meghalt egy közeli családtagom. A temetésre készültem, amikor a barátnőm felhívott, és teljes érzelmi összeomlásba kezdett egy exétől kapott sms miatt. És akkor megállítottam. Nem voltam dühös. Nem akartam bántani. De először mondtam ki hangosan, hogy most nem tudom, és nem is akarom őt helyezni a fókuszomba. Hogy most nekem lenne szükségem térre, csendre, támaszra. És hogy ebben a formában a barátságunk nem folytatható.
Nem az volt az utolsó csepp, hogy segítenem kellett volna neki. Nem is tudom, eljött volna-e ez a pont valaha, amikor „megunom” a nehézségeit, ha nincs ez a pillanat. Az volt a döntő, hogy miközben én hosszú időn át priorizáltam az ő szükségleteit, ő nem volt képes ugyanerre akkor, amikor az én szívem hevert darabokban a padlón.
A barátságunk megszakadása fájdalmas, de fontos lecke volt. Ez tanított meg arra, hogy a barátság nem önfeláldozás. Nem folyamatos érzelmi készenlét. Nem egyoldalú empátia. És igen: rendben van kilépni egy kapcsolatból, ami már nem kölcsönös, vagy talán soha nem is volt az. Nem azért, mert a másik rossz ember, hanem mert egy igazi barátságban mi is számítunk. Számítanunk kellene.
