Kissé idegesítő ez a hozzáállás, de a minap megnyugodtam: nincs még veszve minden. A helyi óvoda a tanmenetnek megfelelő módon gondoskodik arról, hogy a kicsik idejekorán megismerkedjenek a kiskerti munkálatokkal: magokat ültettek cserépbe, nevelgették a kikelő palántákat, lesve minden áldott nap a fejlődésüket, és tegnap volt a napja, hogy kiültessék őket a számukra kijelölt parcellába. A kicsik hangyabolyként nyüzsögtek az óvónőjük mellett, figyelték miként kerül a palánt a földbe.
– Látjátok. Így kell csinálni – húzott földet a tövére, és alaposan belocsolta- Most Ti is ültessétek el a palántjaitokat. – dörzsölte le a kezéről a földet.
És a kisemberek munkához láttak. Volt nagy nyögdécselés, szuszogás, sziszegés, de a paradicsom és paprika palántok – igaz betonná taposott földdel körülvéve, de a helyükre kerültek.
– Rendben. Jó munkát végeztünk, mehetünk tízóraizni. – terelte maga elé a gyerekeket az óvónő. De az egyik kislány nem mozdult – kétségbeesetten próbálta egy ággal kitámasztani a kókadozó növényt, amit elültetett. – Timi. Gyere! – Nem lehet. Beteg lett a növényem. – Nincs annak semmi baja. Majd megkapaszkodik a gyökereivel, és felébred. – győzködte türelmesen az óvónő. – De a többieké szebb, mint az enyém – biggyesztette le a szája szélét, félő volt, hogy elsírja magát.
Kíváncsian vártam miként vágja ki magát ebből a helyzetből a fiatal nő.
– Emlékszel a rút kiskacsa történetére? A Te paradicsomod is most csúnyácska, de meglátod ő lesz a legszebb, ha megnő… – Jaj de jó! Lesz saját termelésű paradicsomom, ami finomabb, mint a bolti…- kiáltott fel Timi, és boldogan elmosolyodott.
Én pedig elégedetten: a kicsik nyitottak mindenre, csak tőlünk felnőttektől függ, hogy mit szeretnénk megtanítani nekik.
Van remény az új generációban – Napi 1perces
Valamikor az én gyermekkoromban természetes volt, hogy az ember lánya segít a ház körüli munkákban: nem volt ez teher egyikünknek sem – lelkesen etettük…
