Nem annyira láttam, mint inkább éreztem
Amikor elképzeltem ezt a reinkarnációs szeánszot, úgy gondoltam, hogy komplett filmet fogok végignézni, ehhez képest viszont egy-egy kép ugrott csak be. Az érzelmek viszont annál intenzívebbek voltak. A semmiből jöttek és nem tudtam megmondani, miért, vagy éppen honnan érkeztek.
Ha emlékszel, az előbb említettem, hogy szerettem volna választ kapni arra, miért érzem azt, hogy nincs időm semmire. Ez a visszaemlékezésem úgy kezdődött, hogy egy ló hátán vágtattam – férfiként. (Egyértelműen férfinek éreztem magamat és inkább színeket láttam, körülményeket érzékeltem, mint az elképzelt „filmet”.) Az utaztatóm folyamatosan kérdezett, és ezeknek a célirányos kérdéseknek köszönhetően jöttek a válaszok: nagyon sietek valahova, kétségbeesetten hajtom a lovat, lelkiismeret furdalásom van, de közben tudom, hogy már nem fogok odaérni. Tisztán éreztem, hogy elkéstem, és tragédia következett be miattam.
Amint át tudtam adni magamat ennek a másik tudatállapotnak, már meg is kaptam az első kérdésemre a választ. Tényleg a másik életemből hoztam ezt az egészet? Ezért érzem most, hogy folyton kapkodnom kell, miközben sosem lehet elég, amit teszek? Olvass még a témában
Egyszerre volt izgalmas és megdöbbentő számomra, amit a későbbiekben láttam. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan életet éltem, ami végül elém tárult. Most a gyökeres ellentettje vagyok mindannak, amit ebben a másik világban tapasztaltam. Igaz, a látottak alapján az egész életemet teljesen egyedül, elmagányosodva éltem le, ráadásul jó sokáig gondolkozhattam azon, mik a valódi értékek.
Az utaztatóm végig segített abban, hogy előrehaladjunk a történetben és időközben több mindenért meg is kellett bocsátanom magamnak. Külön kiemelt bizonyos érzéseket, amiket mondtam: „túl kevés az időm”, „tehetetlen vagyok” és ezeket egytől egyig el kellett engednem.
Végül megnézhettem a halálomat is, ami legalább olyan unalmas volt, mint az akkori életem. Mégis szépnek éreztem. Tartottam az utaztatás előtt ettől is, féltem, hogy erőszakos halált haltam és esetleg ezért tartok most a durvaságtól, de szó sem volt erről. Sőt, egyenesen megkönnyebbülést éreztem, mikor a halálom bekövetkezett. Nem volt ijesztő, fájdalmas, és a semmiből jött a sugallat, hogy most fog megtörténni. Az utaztatóm végig kérdezett, vezetett, de minden az én fejemből (vagy ki tudja, honnan) pattant ki, soha nem akart befolyásolni.
