Már nagyon régóta foglalkoztat a kérdés, hogy valóban több életünk van-e, valósak-e azok a beszámolók, amelyek már-már lehetetlennek tűnő történeteket mesélnek el számunkra.
Évek óta szerettem volna elmenni egy utaztatásra, de nem érett meg bennem teljesen az elhatározás. Az egyik legjobb barátnőmmel is szóba került a téma, és kiderült, hogy a nővére és a férje is jár reinkarnációs utaztatásra – már több alkalommal részt vettek ilyen szeánszon. Minden részletet tudni akartam, hiszen teljesen más érzés, amikor online, vagy könyvekből olvasunk ilyen történeteket, mint amikor ismerős számol be róla. El is kértem a telefonszámát annak a férfinak, aki végezte ezeket az utaztatásokat, de jó ideig nem mertem felhívni. Évek teltek el, mire úgy döntöttem: most kell mennem. Foglaltam időpontot és gyorsan el is jött a nagy nap.
Olyan miatt aggódtam, amiért nem kellett volna
Először azért izgultam, hogy vajon nálam is működni fog-e ez az egész. Szerettem volna egyfajta megerősítést, bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a lélek létezik, és jóval több, mint amit „hivatalosan” tudunk róla. Tartottam tőle, hogy ha nem sikerül megfelelő állapotba kerülnöm, vagy nem történik semmi, akkor meggyőzhetetlen leszek arra vonatkozóan, hogy valóban van a lélekvándorlás.
Másodszor pedig amiatt aggodalmaskodtam, milyen lesz ez az egész. Volt bennem félelem arra vonatkozóan, hogy – ha létezik a lélekvándorlás és a karma, akkor – esetleg olyat fogok látni, aminek az árát ebben az életben kell megfizetnem. Mivel tényleg taszít az erőszak, a durvaság minden formája, nem tudok megnézni pl. egy drasztikusabb filmet sem, gondoltam arra, hogy nagyon rossz élményben lesz részem a reinkarnációs utaztatás során.
Amit viszont tapasztaltam, az teljesen más volt, mint amire számítottam
Amikor elképzeltem, milyen lehetetett az előző életem, egyértelműen nőnek gondoltam magamat és olyasvalakinek, aki mások által teremtett körülmények miatt szenvedett. Fogalmam sincs, honnan jött ez a gondolat, de mégis ez volt a fejemben. Végül azonban semmiben nem tapasztaltam hasonlóságot a fantáziáim és az utaztatás során.
Magára a szeánszra kész kérdésekkel a fejemben érkeztem, ugyanis volt néhány dolog, ami nagyon zavart a mindennapok során, és egyszerűen nem tudtam felülkerekedni rajtuk. Az egyik ilyen az volt, hogy folyton azt éreztem, nincs elég időm, nem végzek semmivel, sietnem, kapkodnom kell. Valójában viszont mindig mindennel időben végeztem. Hiába konstatáltam újra és újra, hogy megoldom a felmerülő helyzeteket, állandóan stresszeltem. Szerettem volna választ kapni arra, miért van ez az érzésem – de ezt persze nem mondtam el előre.
Amikor nekiláttunk a tudatállapotom megváltoztatásának, nagyon furcsán éreztem magamat. Tökéletesen érzékeltem a külvilágot, tudatában voltam annak, hol vagyok és minden feltett kérdésre válaszoltam. Jó ideig úgy éreztem, hogy nem fog működni, túl éber vagyok. Sőt, egy idő után azt gondoltam, teljesen felesleges az egész, és amit látok, érzek, az csak képzelődés.
Különféle szituációkat, képeket láttam, pl. egy házat, ám amikor azt kérte az utaztatóm, hogy menjek be, nem történt semmi. Mintha szobor lettem volna, nem tudtam körbenézni, előrelépni.
Jó pár percig csak feküdtem, próbálkoztam elmélyülni, mikor azt éreztem, hogy forogni kezd velem a világ és a köldökömnél egy lefelé húzó erőt tapasztaltam. Mondta az utaztatóm, hogy engedjek ennek az örvénynek és nézzük meg, mit látok.
Nem annyira láttam, mint inkább éreztem
Amikor elképzeltem ezt a reinkarnációs szeánszot, úgy gondoltam, hogy komplett filmet fogok végignézni, ehhez képest viszont egy-egy kép ugrott csak be. Az érzelmek viszont annál intenzívebbek voltak. A semmiből jöttek és nem tudtam megmondani, miért, vagy éppen honnan érkeztek.
Ha emlékszel, az előbb említettem, hogy szerettem volna választ kapni arra, miért érzem azt, hogy nincs időm semmire. Ez a visszaemlékezésem úgy kezdődött, hogy egy ló hátán vágtattam – férfiként. (Egyértelműen férfinek éreztem magamat és inkább színeket láttam, körülményeket érzékeltem, mint az elképzelt „filmet”.) Az utaztatóm folyamatosan kérdezett, és ezeknek a célirányos kérdéseknek köszönhetően jöttek a válaszok: nagyon sietek valahova, kétségbeesetten hajtom a lovat, lelkiismeret furdalásom van, de közben tudom, hogy már nem fogok odaérni. Tisztán éreztem, hogy elkéstem, és tragédia következett be miattam.
Amint át tudtam adni magamat ennek a másik tudatállapotnak, már meg is kaptam az első kérdésemre a választ. Tényleg a másik életemből hoztam ezt az egészet? Ezért érzem most, hogy folyton kapkodnom kell, miközben sosem lehet elég, amit teszek?
Egyszerre volt izgalmas és megdöbbentő számomra, amit a későbbiekben láttam. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan életet éltem, ami végül elém tárult. Most a gyökeres ellentettje vagyok mindannak, amit ebben a másik világban tapasztaltam. Igaz, a látottak alapján az egész életemet teljesen egyedül, elmagányosodva éltem le, ráadásul jó sokáig gondolkozhattam azon, mik a valódi értékek.
Az utaztatóm végig segített abban, hogy előrehaladjunk a történetben és időközben több mindenért meg is kellett bocsátanom magamnak. Külön kiemelt bizonyos érzéseket, amiket mondtam: „túl kevés az időm”, „tehetetlen vagyok” és ezeket egytől egyig el kellett engednem.
Végül megnézhettem a halálomat is, ami legalább olyan unalmas volt, mint az akkori életem. Mégis szépnek éreztem. Tartottam az utaztatás előtt ettől is, féltem, hogy erőszakos halált haltam és esetleg ezért tartok most a durvaságtól, de szó sem volt erről. Sőt, egyenesen megkönnyebbülést éreztem, mikor a halálom bekövetkezett. Nem volt ijesztő, fájdalmas, és a semmiből jött a sugallat, hogy most fog megtörténni. Az utaztatóm végig kérdezett, vezetett, de minden az én fejemből (vagy ki tudja, honnan) pattant ki, soha nem akart befolyásolni.
Miután „felébredtem” a reinkarnációs utaztatásból
Ugyan filmet nem láttam, meg tudtam figyelni ruhákat, körülményeket, egy-egy építészeti vonást. Egyszer az utaztatóm rákérdezett arra, milyen évben járunk és azonnal éreztem egy számot, egy századot. Amikor utólag rákerestem erre a dátumra, visszaigazolást nyert: valóban akkor hordtak ilyen ruhákat az emberek és akkor voltak jellemzőek az adott épületek.
Ha megkérdezik tőlem, jóval korábbra tettem volna történelemórai ismereteim szerint ezt az egészet. Azonban a keresés után kiderült, hogy az utaztatás során érzett benyomásom volt a helyes. Ezt persze ráfoghatom arra is, hogy ebben a tudatállapotban jobban vissza tudtam emlékezni a történelemórán tanultakra.
Egyébként a szeánsz végén rákérdeztem: „Ez most tényleg megtörtént?” Annyira kerek egésszé állt össze a végére mindaz, amit láttam és minden egyes kérdésemre választ, megoldást kaptam. Nehéz volt elképzelni az ellenkezőjét. Az utaztatóm válaszának továbbra sem a meggyőzés volt a szerepe. Azt mondta, nem tudhatjuk, de az biztos, hogy segít oldani a blokkokat és rendezni az energiákat, ami a jelenben nagyon sokat számít.
Úgy gondolom, az előző élet létezéséről az győzött volna meg igazán, ha valami olyat látok, érzékelek, ami alapján be tudom azonosítani a személyt, aki valaha voltam. Utaztatóm szerint erre több példa is akadt már, de engem a saját tapasztalataim tudnak megerősíteni igazán.
Viszont, amit azóta tapasztalok, az fantasztikus. Hetekig szinte delíriumban voltam, olyan érzésem volt, mintha megváltozott volna az időérzékelésem. Sőt, sokkal inkább azt éreztem, hogy az idő változott meg körülöttem. Végtelen nyugalom telepedett rám és teljesen megszűnt annak az érzése, hogy elkések, hogy nem lesz elég időm semmire. Mindennel végzek ugyanúgy, mint korábban, de nincs rajtam az a nyomás, nem kapkodom, nem nézem folyton az órát.
Nyugodtabbak lettek a mozdulataim és tényleg rám telepedett egy kellemes érzés, mint egy puha takaró, ami arra késztet, hogy könnyed maradjak.
Szóval, hogy létezik-e előző élet, vagy csak az agyam furcsa játékát néztem végig, azt továbbra se tudom. De azt, hogy a blokkok oldása működik, és hogy ez a különleges, meditatív állapot segített abban, hogy választ kapjak a jelent megnehezítő, zavaró érzéseimre, bizonyos.