- Szia! Már meg sem ismersz? – lépett oda hozzám egy magas vörös hajú nő, tisztára, mintha egy divatlap első oldaláról ugrott volna le közénk – földi halandók közé. Lázasan kutattam emlékeimben, vajon életem mely szakaszában volt szerencsénk egymás útjait keresztezni, de az átláthatatlan homályból sehonnan sem bukkant fel illusztris alakja. - Látom, fogalmad sincs, ki vagyok. Segítek: középiskola, egyszemélyes utolsó pad, Duci Juci… Végre beugrott: Duci Juci állt előttem – bármennyire is bántó volt a gúnynév, amit a többiek ráragasztottak, büszkén viselte annakidején – felismerhetetlenné karcsúsodva. - Igen. Én vagyok. A lány, aki párosával falta a krémeseket, a lány, aki soha nem volt képes teljesíteni a tornaórákon, a lány, akit könnyebb volt átugrani, mint kikerülni. 20 évembe telt mire ilyen lettem. Ha tudnád, hány átéhezett év áll mögöttem, mennyi fájdalom és szenvedés a plasztikai műtétek után, s hány busásan megfizetett tanácsadó és stylist. De végre most megmutathatom azoknak, akik valaha gúnyt űztek belőlem, hogy képes voltam a lehetetlenre. - Nagyon jól nézel ki. – jegyzem meg csendesen, és közben keresem azt a régi örökké vidám, élettel teli lányt, aki valaha volt. - Ha látnád most az akkori csinibabákat: Kinga két gyerek után bálna méreteket öltött, Eszti alkoholista lett, Emese már a harmadik férjétől válik, kész idegroncs. Mindannyian megfizettek azért, amiért folyton engem kritizáltak. – sorolja epésen, félelmetes elégedettséggel a hangjában. - Még majd Klári arcára leszek kíváncsi, ha az osztálytalálkozón meglát… - Klári tavaly meghalt. – suttogom elhaló hangon, s döbbenten látom a káröröm felvillanását a szemeiben. - Akkor erről már lekéstem – csap egyet a levegőbe bosszúsan.Kezdem kényelmetlenül érezni magam.- Jó, hogy összefutottunk. Szerencsére legalább Te pont olyan szürke kisegér maradtál, amilyen voltál. – nyom két puszit az arcomra, s ahogy jött úgy illan tovább.S valóban milyen igaza van: tényleg szerencse, hogy én maradtam olyan, amilyen voltam, s nem váltam a saját félelmeim megszállottjává.
Szia! Már meg sem ismersz? – lépett oda hozzám egy magas vörös hajú nő, tisztára, mintha egy divatlap első oldaláról ugrott volna le közénk – földi halandók közé.
Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.
