A pozitív nevelés vagy pozitív fegyelmezés nem egészen új keletű szemlélet, a pszichológiában már az 1920-as évek óta jelen van. Napjainkban lett azonban igazán népszerű, olyannyira, hogy sokak szerint a modern kor legismertebb és legnépszerűbb gyereknevelési irányelve.
A pozitív nevelés lényege, hogy szigorú szabályok vagy büntetések helyett választási lehetőséget kínál a gyereknek, illetve a „helyes” viselkedést jutalmazza, helyezi előtérbe, és nem a hibákat rója fel. Vagyis, a gyerek akkor kap kitüntetett figyelmet, amikor az elvárásainknak megfelelően viselkedik, és nem akkor, amikor valami „rosszat” csinál.
Emily Edlynn, az illinoisi pszichológus, a The Art and Science of Mom blog szerzője a módszert így írja le: Olvass még a témában
Mi az az életesemény, ami a mai napig kísért?
Új szakmán gondolkozol? Erre váltana most a szellemi munkások több mint 50%-a
Hyggelig: a skandináv ihletésű galéria-kávézó Budapest szívében, ahová mindig jó érzés betérni
„A kutyám lenyalta a könnyeimet” – Mi történt, ami miatt mégsem lettél öngyilkos?
Empátia-alapú megközelítés határozott együttérzéssel, amely arra fókuszál, hogy a kihívást jelentő helyzetekben a gyermek érzelmeire reagáljon, figyelembe véve, hogy a mostani interakcióink a gyermekkel való, egész életre szóló kapcsolatainkat formálják.
A pozitív nevelés például azt javasolja, hogy ha egy gyerek verekedni kezd a kistesójával, büntetés helyett először is távolítsuk el a szituációból, majd ha a helyzetet de-eszkaláltuk, beszéljünk mindkét gyerekkel arról, hogy hogyan érezték magukat közben. A pozitív fegyelmezés lényegében az arany középút megtalálása az autoriter, szabályokat felállító és megkérdőjelezhetetlen szülői hatalom és a mindent ráhagyás között.
A módszer kritikusai szerint azonban az elsőre idillikusnak tűnő nevelési módszer rejt veszélyeket magában.
Boldog gyerek, stresszes szülő?
A pozitív nevelést kritizáló újságcikkekben és blogposztokban gyakran hangzik el kritikaként, hogy az elméletben jól működő módszer egy olyan idillikus világot teremt, ami lehetetlen elvárásként lebeghet aztán a szülők szeme előtt. Senki sem tud ugyanis minden pillanatban boldog és kiegyensúlyozott lenni, vannak helyzetek, amikor a szülőknek is elfogy a türelme és egyszerűen nem mindig alkalmasak a körülmények arra, hogy beszélgetéssel oldjunk meg egy helyzetet.
Amikor pedig a szülő nem a leírt módszernek megfelelően jár el, úgy érezheti, elbukott, nem tudott megfelelni valamilyen elvárásnak, nem teremt boldog, kiegyensúlyozott légkört gyermeke érzelmi fejlődéséhez, emiatt pedig állandóan szorong, bűntudata van.
Ráadásul – mondják a kritikusok – azzal, hogy a gyereket megkíméljük a negatív érzésektől, megvonjuk tőle a lehetőséget, hogy megtanuljon megbirkózni azokkal, és később, felnőttként, amikor elkerülhetetlen lesz, hogy néha valamilyen igazságtalanság, kudarc vagy negatív tapasztalat érje, nem tudja majd, mit kezdjen ezekkel a helyzetekkel.
