A három tizenéves fiúval gyakran futok össze a városban. Állítólag testvérek, 1 -2 év a korkülönbség közöttük, de annyira egyformák, hogy akár ikrek is lehetnének.
Hajuk agyonzselézve, fülükben arany csillog, márkás ruháik kemény tízezrekbe kerülhettek; legmodernebb mobiltelefonjaikat (külön-külön mindegyikőjüknek van) büszkén fitogtatják.
Olyanok, mint a hurrikán – megjelennek és végigsöpörnek harsányságukkal, határozottságukkal, vagányságukkal. Most sem tesznek másként: miután belépnek a boltba, végigloholnak a sorok között, elképesztő mennyiségű chipset, csokit, kekszet, gyümölcslevet, jégkrémet pakolnak a kosárba, s a pénztárhoz érve pimaszul, előretolakodnak.
Furcsamód senki sem mer rájuk szólni.
– Még ezt a konyakot is kérem, apunak lesz – teszi még hozzá egyikük látva a pénztáros lány hezitálását.
– 8320 Ft lesz.
A legkisebb fizet húszezressel, a visszajárót hanyagul a kabátja zsebébe gyűri, majd pakolni kezd.
– Siess! Nemsokára nyit a játékterem! – sürgeti a legnagyobb.
– Újgazdagék! Pénzzel tömik a gyerekeket! – súgnak össze a hátam mögött állók.
– Jobb lenne inkább, ha törődnének velük. Mi lesz így belőlük?
Mi?
Huszonévesen koruk vállalkozója, 30-asként milliárdos, 40-esként börtön- vagy betontöltelék.