Elvenni a másét – elképzelni sem tudom (s megjegyzem, nem is akarom), milyen érzés lehet. A saját bőrömön sajnos már tapasztaltam, milyen az, amikor arra érsz haza, hogy a lakásod ajtaja tárva-nyitva, a bútoraid-ruháid felforgatva, az értékeidnek hűlt helye, s miután viszonylag úrrá leszel a káoszon, azzal a tudattal kell álomra hajtanod a fejed, hogy egy vadidegen turkált a személyes holmijaid között, s még így is örülhetsz, hogy nem talált otthon, s vert halálra.
Elvenni a másét – aki megteszi, az mindig talál rá indokot miért teszi: elveszi, mert neki nem jut rá, elveszi, mert irigyli a másikét, elveszi, mert sikerélményt jelent. Igen. Sikerélményt. Mint annak a középkorú nőnek, aki annak ellenére, hogy jól menő vállalkozása van állandóan „portyázik”. Karjára akasztott nyitott táskával járja végig a piaci standokat – hol egy paprikát, hol egy padlizsánt, hol egy tálcás zöldséget ejtve, és rejtve bele; majd szemrebbenés nélkül elégedett mosollyal az arcán áll tovább. És teszi ezt azzal a biztos tudattal, hogy úgysem mer szólni érte senki.
Mert nem szól – kicsi az érték, amit elcsen ahhoz a ribillióhoz képest, ami kirobbanna, ha szólna érte a tulajdonos. Ezért inkább az érintett károsultak véd-, és dacszövetséget kötve figyelik, és ha feltűnik, szinte a sarkában járva követik minden egyes mozdulatát, megelőzendő a bajt. A nő láthatóan szenved is emiatt, tehetetlen dühében kivörösödött arccal flangál fel s alá – de a hétvégi ingyen zöldség rendre elmarad – mindaddig, amíg nem talál magának egy új vadászterületet.
Elvenni a másét – nincs az az indok, ami felmenthetné az elkövetőt a bűne alól. Ki mint lop – bűnhődjön is meg érte.