Amit helyette kaptam, az valami más volt, egy újfajta szépség. Nem a divatlapokban látott, tökéletes szépség, hanem valami sokkal nyersebb, őszintébb. A délutáni napfényben magamat és a körülöttem lévő nőket olyan ragyogónak láttam, mint még soha. Nem azért, mert ez volt az első alkalom, hogy a természetben jártam, hanem azért, mert eltűntek az ítélkező tekintetek. Nem voltak folyamatosan jelen a kritikus pillantások, nem villogtak a képernyők, amelyekhez mérni kellett volna magunkat. Az izzadság és a naptej fényét nem kellemetlennek láttam, hanem valódi csillogásnak.
A folyóban megmártózott, kócos haj hirtelen vonzóbb lett, mint bármilyen frizura, amit valaha vasaltam. A szeplők és a napcsókolta arcok pedig olyan szépséget sugároztak, amelyet nem lehetett sminkkel elérni.
A fürdőház volt az a hely, ahol a lányok nap mint nap összegyűltek. Ott beszéltük meg, mi lesz az ebéd, ott cseréltünk ruhákat, ott adtuk körbe a csillámos zseléket és hajkrémeket, amikor estére készülődtünk. A tükrök és a kozmetikumok nem tűntek el teljesen az életünkből, de már nem köréjük szerveztük a mindennapokat. A legkülönösebb mégis az volt, hogy a szabályokkal szembemenő döntések kapták a legtöbb figyelmet. Ha valaki mullet-frizurát vágatott, ha valaki nem borotválta a lábát, vagy selyemruhát húzott túrabakancshoz, azt nemhogy elnéztük, hanem ünnepeltük. Olvass még a témában
A tábor vezetői tudatosan nevelték a gyerekeket is, arra tanították őket, hogy minden, amit a testükön látnak, nemcsak normális, hanem szép is. A fürdőház falait színes táblák díszítették, amelyek évtizedek óta hirdették, itt nők tanulták meg szeretni önmagukat és a testüket. Egy ideig azt hittem, tényleg megszabadultam az elvárásoktól. Hogy végre sikerült lerombolnom a szépséggel kapcsolatos korlátokat. De idővel rájöttem, amit ott szépnek láttam, az is csak egy új eszmény volt.
