Az utóbbi években sokat gondolkodtam azon, miért olyan nehéz igazán megélnem a boldogságot, még akkor is, ha tudom, mennyit dolgoztam érte. A mai napig gyakran érzem, hogy a jó időszakoknak van egy láthatatlan „lejárati ideje” és bármikor elveheti tőlem valami. Hát igen, ezen a témán még dolgoznom kell. Főleg, hogy azon is gyakran kapom magamat, hogy a saját örömöm „publikálása” miatt feszengek. Vajon másokban nem ébreszt-e kellemetlen érzést, hogy nekem most épp nagyon jó?
Hogy a kedvenc terapeutám szavait használjam, az „okos fejemmel” teljesen tisztán látom, hogy mindenki a saját érzéseiért, gondolataiért és tetteiért felelős. De amikor mindezt kivetítem az életemre, a gyakorlatban időről-időre döccenőkbe ütközöm. A boldogságom sokszor együtt jár a bűntudattal, mintha nem lenne „illedelmes” hangosan, látványosan vagy csak úgy igazán örülni, ha mások épp nehézségekkel küzdenek.
Márpedig mindig lesznek, akik nehézségekkel fognak küzdeni
A boldogságom nem szerencse, hanem munka eredménye, de ha csak szerencse lenne, akkor is butaság lenne figyelmen kívül hagynom. Hosszú, önismereti folyamat, döntések és lemondások sora áll mögöttem. Megtanultam nemet mondani, határokat húzni, elengedni, újrakezdeni, kérni és mindeközben tisztelni önmagamat. Olvass még a témában
Épp ezért érzem fontosnak, hogy megbecsüljem azt, amit elértem – nem beképzeltségből, hanem önmagam és úgy általában véve az élet iránti tiszteletből, szeretetből.
Gond nélkül együtt tudok örülni másokkal, függetlenül attól, mennyire közelről ismerem az illetőket. Mégis, amikor a saját boldogságomról van szó, olyan, mintha valami néha visszafogna. Talán mert túl sokszor hallottuk gyerekkorunkban, hogy ne dicsekedj? Hogy nem illik hangoskodni? Hogy ne hívd fel magadra mások figyelmét? Hogy ne akard, hogy irigyeid legyenek?
De ki mondja meg, hol van ebben a határ? Van egyáltalán határ? Ha nincs a háttérben kompenzáció, hanem a boldogság kommunikálása őszinte, akkor az miért baj? Ha pedig kompenzálás van az egész mögött, akkor nem inkább együttérzésre, mint irigylésre méltó az önmagát boldognak tettető személy?
