„Anyukám mindig otthon volt, miután megszülettem, a gyereknevelés lett az élete. Főzött, mosott, takarított, legfeljebb csak dolgozni ment el otthonról, de mindig rohant is haza. Otthon volt, de nem volt jelen: a gyereknevelést börtönnek érezte, ami mellett nincs hely a saját személyiségének. Tulajdonképpen nem is tudom, milyen ember az anyám, mert soha nem találkozhattam vele más szerepben, csak anyaként. Ebben idővel teljesen felőrlődött, és néha azt éreztem, nem is szeret velem lenni.”
Ezek már olyan mondatok, amiknek van helye egy terápián
Ezek olyan mondatok, amikről el tudom képzelni, hogy a gyerekem valódi fájdalommal mondja ki őket, és nagyon szeretném elkerülni, hogy valaha is így érezzen velem kapcsolatban.
Éppen ezért nagyon igyekszem, hogy ne azokért az órákért legyen bűntudatom, amiket magamnak tartok meg. Inkább azért van bűntudatom, amikor nem hagytam magamnak időt saját magamra, és emiatt nem tudom a legjobb, leggondoskodóbb, leginkább jelen lévő önmagamat adni a családomnak.
Amikor elmegyek otthonról, azt nem azért teszem, mert nem akarok a gyerekemmel lenni: azért (is) teszem, hogy amikor vele vagyok, akkor tényleg jelen lehessek, rá figyelhessek, és fejben ne valahol máshol járjak.
És persze azért is, mert tudom, hogy a lányom egy nap fel fog nőni. Bízom benne, hogy a kapcsolatunk ekkor nem megszűnik, csak átalakul. Tudom, hogy bár mindig az anyukája leszek, egy nap már nem úgy lesz szüksége rám, mint ahogyan most van. Olvass még a témában
Szeretném, ha amikor kíváncsi lesz rá, hogy ki vagyok én, amikor nem tejbegrízt főzök, tudnék neki mutatni valamit: szeretném, ha megoszthatnám vele azt is, aki én vagyok, szeretném, ha úgy érezné, ő is megoszthatja velem azt a felnőttet, akivé ő is vált.
És persze szeretném, ha úgy érezné, hogy annak a csodás, érdekes, izgalmas felnőttnek, aki belőle lett – mert biztos vagyok benne, hogy egy napon az lesz – nem kell majd eltűnnie, amikor anyává válik. Hiszen az ő anyukájának sem kellett.
