Véleménycikk: Schuszter Borka
Amikor először kezdtem sok évnyi szabadúszás után irodában dolgozni, kifejezetten szerettem az alkalmakat, amikor a kollégákkal meglepjük egymást: születésnap, évforduló, búcsúajándékok, babavárók – ezek mind erősítik a közösség érzését. Legalábbis elméletben.
A gyakorlatban viszont sokszor egészen máshogy alakul. Amikor már egy jó fél éve irodában dolgoztam, az ajándékozás elvesztette kissé az újdonságból fakadó varázsát, és egy idő után feltűnt, hogy minden hónapra akad valami. Valaki születésnapos, valaki elmegy, valaki visszajön, valaki gyereket vár, valaki házasodik. És minden egyes alkalommal körbemegy az e-mail vagy a chatüzenet: „Beszállsz?”
Az összeg általában nem tűnik soknak. Kétezer, háromezer forint. Aprópénz, mondhatnánk, mégis, kénytelen voltam a havi büdzsémbe egy külön is ablakot nyitni az „irodai ajándékoknak” – mint egy adónak, amit azért fizetek, mert amúgy valahol dolgozok. Olvass még a témában
Egy ponton azon kaptam magam, hogy hónap végén már számolgatok. Hogy belefér-e még egy újabb közös ajándék. Hogy mennyit adtam eddig, és mennyi jön még. És közben ott motoszkált bennem egy furcsa érzés: hogy ez az egész már nem igazán az ajándékozásról szól.
Egy kimondatlan kötelezettség
Mert persze senki nem mondja ki, hogy kötelező. De valahogy mégis annak érezzük. Ott van a finom nyomás: ha mindenki más ad, te sem akarsz kimaradni. Ha kimaradsz, feltűnik. Ha feltűnik, magyarázkodnod kell. És őszintén, ki szeretne egy munkahelyen ilyen helyzetbe kerülni?
Sokáig én sem akartam. Adtam, amikor kértek. Akkor is, ha alig ismertem az illetőt. Akkor is, ha nem volt kedvem hozzá. Akkor is, ha éppen szorosabb volt a hónap. Mert egyszerűbb volt belecsúszni ebbe, mint kilógni.
Aztán egy idő után egyre jobban elkezdett zavarni ez a szokás. Nem az összeg önmagában, hanem az egész dinamika. Hogy nemcsak a legközelebbi kollégákat lepem meg, akikkel valóban baráti a viszonyom, hanem olyan emberekre költök rendszeresen, akikkel legfeljebb köszönőviszonyban vagyok. Hogy egyre inkább automatizmussá válik az adás, miközben pont az tűnik el belőle, ami az ajándékozás lényege lenne: a személyesség.
És ekkor merült fel bennem először komolyan a kérdés: mi történik, ha egyszerűen nemet mondok?
Nem volt könnyű még gondolatban sem. Azonnal jöttek a belső ellenérvek. Hogy „ez ciki lesz”. Hogy „mit gondolnak majd”. Hogy „mi van, ha legközelebb én kerülök sorra, és akkor mások sem adnak”.
De aztán rájöttem valamire: ezek nagy része feltételezés. És még ha igaz is lenne – tényleg szeretném, hogy valaki csak azért adjon nekem, mert úgy érzi, muszáj?
Végül úgy döntöttem, kipróbálom
Amikor legközelebb jött az üzenet, egyszerűen nem reagáltam azonnal. Aztán később jeleztem, hogy most kimaradok. Nem magyarázkodtam túl, nem írtam hosszú indoklást. Csak ennyit: most nem szállok be.
Kicsit kellemetlen volt. Nem történt semmi drámai, de érezhetően kiléptem egy megszokott mintából. És igen, volt bennem egy kis feszültség, hogy ki mit gondol.
Aztán telt az idő, és kiderült, hogy… senki semmit. Nem lettem kitaszított. Nem változott meg hirtelen a légkör.
És ami talán a legmeglepőbb volt: pár kolléga később külön odajött, és megjegyezte, hogy ők is sokszor érzik ezt, csak eddig nem merték meglépni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mostantól soha nem adok bele közös ajándékba. Inkább azt, hogy tudatosabban döntök. Ha valaki közel áll hozzám, ha tényleg szeretném meglepni, akkor igen. De nem automatikusan, nem minden alkalommal, nem kötelességből.
Mert végső soron itt is ugyanaz a kérdés, mint sok más helyzetben: hol vannak a határaim? És bár a munkahely egy közösség, attól még nem kell minden közösségi szokást feltétel nélkül követni. Lehet egyéni döntéseket hozni, lehet néha nemet mondani.
Sőt, néha talán pont ezzel teszünk jót – magunknak, és hosszabb távon a közösségnek is.
