Véleménycikk: Schuszter Borka
Amikor először kezdtem sok évnyi szabadúszás után irodában dolgozni, kifejezetten szerettem az alkalmakat, amikor a kollégákkal meglepjük egymást: születésnap, évforduló, búcsúajándékok, babavárók – ezek mind erősítik a közösség érzését. Legalábbis elméletben.
A gyakorlatban viszont sokszor egészen máshogy alakul. Amikor már egy jó fél éve irodában dolgoztam, az ajándékozás elvesztette kissé az újdonságból fakadó varázsát, és egy idő után feltűnt, hogy minden hónapra akad valami. Valaki születésnapos, valaki elmegy, valaki visszajön, valaki gyereket vár, valaki házasodik. És minden egyes alkalommal körbemegy az e-mail vagy a chatüzenet: „Beszállsz?”
Az összeg általában nem tűnik soknak. Kétezer, háromezer forint. Aprópénz, mondhatnánk, mégis, kénytelen voltam a havi büdzsémbe egy külön is ablakot nyitni az „irodai ajándékoknak” – mint egy adónak, amit azért fizetek, mert amúgy valahol dolgozok. Olvass még a témában
4 red flag nőkben, amit nőként azonnal meglátok
Kipróbáltam, mi történik, ha úgy sétálok, mint a férfiak – meglepő eredményre jutottam
„És ebben mindenki egyetért velem” – ártatlannak tűnő, de valójában toxikus mondatok
„Többet kerestem, a végén mégis én maradtam nincstelen” – neked mit tanított a válás a pénzről?
Egy ponton azon kaptam magam, hogy hónap végén már számolgatok. Hogy belefér-e még egy újabb közös ajándék. Hogy mennyit adtam eddig, és mennyi jön még. És közben ott motoszkált bennem egy furcsa érzés: hogy ez az egész már nem igazán az ajándékozásról szól.
Egy kimondatlan kötelezettség
Mert persze senki nem mondja ki, hogy kötelező. De valahogy mégis annak érezzük. Ott van a finom nyomás: ha mindenki más ad, te sem akarsz kimaradni. Ha kimaradsz, feltűnik. Ha feltűnik, magyarázkodnod kell. És őszintén, ki szeretne egy munkahelyen ilyen helyzetbe kerülni?
Sokáig én sem akartam. Adtam, amikor kértek. Akkor is, ha alig ismertem az illetőt. Akkor is, ha nem volt kedvem hozzá. Akkor is, ha éppen szorosabb volt a hónap. Mert egyszerűbb volt belecsúszni ebbe, mint kilógni.
Aztán egy idő után egyre jobban elkezdett zavarni ez a szokás. Nem az összeg önmagában, hanem az egész dinamika. Hogy nemcsak a legközelebbi kollégákat lepem meg, akikkel valóban baráti a viszonyom, hanem olyan emberekre költök rendszeresen, akikkel legfeljebb köszönőviszonyban vagyok. Hogy egyre inkább automatizmussá válik az adás, miközben pont az tűnik el belőle, ami az ajándékozás lényege lenne: a személyesség.
És ekkor merült fel bennem először komolyan a kérdés: mi történik, ha egyszerűen nemet mondok?
Nem volt könnyű még gondolatban sem. Azonnal jöttek a belső ellenérvek. Hogy „ez ciki lesz”. Hogy „mit gondolnak majd”. Hogy „mi van, ha legközelebb én kerülök sorra, és akkor mások sem adnak”.
De aztán rájöttem valamire: ezek nagy része feltételezés. És még ha igaz is lenne – tényleg szeretném, hogy valaki csak azért adjon nekem, mert úgy érzi, muszáj?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
