Most már tudom, miért nem lehet csak egyszer Olaszországba utazni. Az olasz életérzésről – arról a bizonyos dolce vitáról – sokáig azt hittem, hogy leginkább egy jól kitalált marketingfogás. Valami, amit képeslapokon, utazási plakátokon köszön vissza, miközben a valóság biztosan jóval prózaibb.
Aztán kiderült, hogy ez az egész nem egy szlogen, hanem egy furcsa, lassan ható kulturális örvény, ami szinte észrevétlenül szippantja be az embert. És ha egyszer elkap, onnantól már nagyon nehéz szabadulni!
Itália nem egy ország, hanem egy komplett hangulatgyűjtemény
Szerencsére sok helyre eljutottam már és ez részben annak köszönhető, hogy mindig gondosan megtervezem az utakat. Figyelek rá, hogy a program ne legyen túlzsúfolt, de azért minél több részét lássuk az országnak, ha már egyszer elutazunk. Olaszországot azonban képtelen voltam így megtervezni. Olvass még a témában
Sokan ugyanazzal a kipipálható listával indulnak neki a projektnek: Pisa, Velence, egy jó pizza Nápolyban, egy érme a Trevi-kútba, és kész, „megvolt Olaszország”. Ez viszont egyszerűen nem működőképes. Olaszország az én olvasatomban nem egy bakancslistás tétel, amit egyszer letudsz, hanem egy olyan élmény, amit szeretnél újra és újra megismételni. Hiába jártál már ott többször, valójában még semmit sem láttál abból, ami igazán meghatározza – és ez az érzés bennem annál erősebb, minél többször térek vissza.
Az olaszok elképesztően erős helyi identitással élnek, amit egyetlen szóval lehet a legjobban leírni: campanilismo. E szemlélet mentén mindenki a saját templomtornyára a legbüszkébb, szóval minden egyes régió úgy gondolja magáról, hogy az igazi olasz esszenciát nála kell keressük. Részben ebből fakad, hogy Toszkána szinte semmiben sem hasonlít Dél-Tirolra, Milánó teljesen más világ, mint Róma, és még két egymáshoz közeli város között is mindig érezhető a különbség. Olaszország fiatal nemzet, viszont évszázados városállamokból nőtt össze, így a helyi kötődés sokszor erősebb – ez nekünk azért olyan jó, mert a sokszínűség miatt képtelenség ráunni a különböző vidékekre.
Az étel az élet egyik középpontja
Amikor azon gondolkoztam, miért is imádom ennyire ezt az országot, már tudtam, hogy nem fogok beleférni egy cikkbe. De abban is biztos voltam, hogy az ételeket (amiket itthon is sűrűn készítek), nem fogom kihagyni a listámból.
Olaszországban az étkezés nem logisztikai feladat, hanem rituálé: az ebéd simán elhúzódik órákig, és senki nem érzi úgy, hogy elpazarolta volna a napját. A szieszta nem lustaság és haszontalanul eltöltött idő, hanem tudatos megállás, a késői vacsora pedig nem olyasmi, ami rosszat tesz a gyomornak, hanem valami, ami mögött kihagyhatatlan társas esemény bújik. Ezen a területen könnyen tetten érhető a dolce far niente, az édes semmittevés és a passeggiata, amikor csak ülünk egy piazzán, nézzük az embereket és céltalanul andalgunk éjszakába nyúlóan…
Ami elsőre sokkoló, az hosszú távon a szeretet alapja lesz
Bár vannak tiszta, rendezett és modern részei, Olaszországban messze nem a steril rend az, ami igazán vonzó. Erről árulkodnak a rossz minőségű csatornák, a málló vakolatú házak, a közép és ókori épületek, melyek romjai között szűk sikátorokban lógnak a száradó ruhák. Ehhez csatlakozik a dudaszó, a robogók állandó zaja és a jellegzetes „olaszos” kiabálás.
A körülmények olyan ritmust diktálnak, ami szöges ellentéte annak a strukturált, túlszervezett világnak, amiben élünk.
A mi szemünkkel sokszor nehéz megérteni, hogy az erős gesztikulálás, a hangos beszéd itt nem veszekedés, és ha van is valódi konfliktus, a kibékülés legalább olyan szenvedélyes tud lenni – de legalábbis a többség hamar túllendül a dolgokon sértődés nélkül. Mindez együtt ad egy olyan élő, lüktető közeget, ahol az ember egy idő után már nem is akar tökéletes lenni.
Olaszország elképesztően jól bejárható és tapasztalatom szerint nem csak repülni érdemes ide, mert autóval néhány óra alatt teljesen más világba érkezünk, függetlenül attól, merre indulunk el. A fenséges, alpesi hangulatú Lombardiából Velencébe, Toszkána lankáira, majd az Amalfi-part drámai szikláira, a Vezúv csúcsaira, vagy éppen Puglia fehér városaiba és Matera romos utcáiba. Egymást követik a világörökségi helyszínek, és akkor még nem is beszéltünk a szigetekről, amelyek mind-mind külön karaktert hordoznak. Már oda-vissza végigutaztam az országot, mégis úgy érzem, mindig csak egy szeletét látom. És ez benne a legjobb!
Persze turistaként és ott élve nem ugyanaz az élmény
Tudom, mennyire más turistaként egy országba érkezni, mint heteket ott élni, megtapasztalhattam a különbséget Olaszországban is. A bürokrácia idegőrlő tud lenni, a „majd lesz valahogy” és az „oldd meg” hozzáállás hihetetlenül bosszantó, és akadnak bőven kulturális különbségek is, amiknek elfogadásához idő kell. Azonban, ha sikerül felvenni a ritmust, a tapasztalás nem kiábrándulás, hanem lecke: megtanulhatjuk, hogy az élet akkor is folyik, ha nem oldunk meg minden azonnal és azt is, hogy nem minden probléma érdemel pánikot.
Egyszer láttam egy mémet, miszerint a boldogság titka az, ha minden évben van egy lefoglalt utad Olaszországba. Nem tudom, mennyire tudományos ez az állítás, de már évek óta nem mertem kipróbálni az ellenkezőjét. Aki egyszer megérzi azt, amit Olaszország ad, az előbb-utóbb visszatér, hiszen látnivaló mindig akad – bőven.
