A rúzs ugyanis, bár valóban lehet nagyon csábító, ennél sokkal többet jelentett: egy tiszta, érthető és mindenféle szégyentől mentes kiállást. Rúzst viselni annyi volt, mint visszavenni (vagy legalábbis kísérletet tenni a visszavételre) az önrendelkezésre a testünk fölött: itt vagyok, vonzó vagyok, és akarom, hogy lásd, nem szégyellem magam érte!
Napjainkra persze rúzst viselni már korántsem nevezhető éppenséggel forradalmi tettnek, de van egy árnyalat, ami még mindig merésznek számít: a vörös.
Amikor gyerek voltam, emlékszem, utáltam az ajkaimat. Vastagok, teltek és látványosak voltak. Mint minden kiskamasz, én is azt kívántam, bárcsak semmi sem lenne látványos rajtam, bárcsak beolvadnék a tömegbe, bárcsak el is tűnnék, hogy rám se nézzen többé senki.
Aztán, már felnőtt, fiatal nőként nemcsak elfogadtam magamat, de rájöttem, hogy a telt ajkak a vonzerő szinonimái lehetnek. És nem akartam többé elrejteni őket, sőt. Különbözőségemből egyfajta védjegyet kovácsoltam, és ehhez nagyban hozzájárult a pillanat, amikor először próbáltam ki rikítóan vörös rúzst: egy árnyalatot, amivel nem lehetett elbújni. Olvass még a témában
