Tizennégy éves voltam. Addigra azt hiszem, az egész iskolában elterjedt már a híre, hogy miért váltak el a szüleim, de te talán pont nem tudtad. Bár sokkal valószínűbb, hogy csak nem érdekelt. Nem vártam különleges bánásmódot. Nem volt velem sehol baj, jól tanultam, ahogyan addig is, kicsit talán túl nagy volt az igazságérzetem, de melyik kamasznak nem az. Tettem a dolgom, nem voltam problémás gyerek, már csak azért sem, mert nem vágytam semmi másra, csak hogy békén hagyjanak.
De nem minden félelmemet tudtam eltemetni magamban. Repülő tárgyak, hirtelen zajok, harag – ezekkel nem tudtam mit kezdeni.
Nem tudom, mit vártam tőled. Talán, hogy vedd észre, hogy én itt nem érzem biztonságban magam, és engedd, hogy valami mást csináljak. Talán azt, hogy legyél türelmesebb, vagy hogy csak ne kiabálj velem. Hogy miközben éppen az addigi egész életemet átható traumából próbálok kimászni, ne kezdj el vörös fejjel, teli tüdőből üvöltözni velem. Olvass még a témában
November 18. Ezen a héten ők ünnepelnek: íme, a hét legszebb női nevei és meglepő jelentéseik
Ezt hozza 2026. február 11. a numerológia szerint: szabadságra és kalandra vágysz
Egyre kevesebb lesz a hó. A klímaváltozás biztos következményei
A mérgező anyós több, mint egy sztereotípia – ezért jössz ki nehezen a párod szüleivel
Emlékszem egy alkalomra, amikor magadból kikelve kiabálsz, én meg csak állok, és érzem, ahogyan egyre jobban ég az arcom, a gyomromban megjelenik az ismerős pánik, és már alig tudom visszafojtani a könnyeimet.
Addigra már egy idegroncs voltam. Végre eltűnt az életemből egy agresszor, és helyette most itt volt egy másik, minden kedden és pénteken (istenem, 36 évesen is emlékszem, hogy nyolcadikos koromban melyik napokon voltak a tornaórák!), a negyedik és a nulladik órában. Hétfőn már rosszul voltam a keddtől, keddenként hányingerrel ébredtem, és alig vártam a matek órát, mert az volt az ötödik, és az azt jelentette, hogy megint túl vagyok egy testnevelés órán, és most két napig békében lehetek.
De csütörtök délután már kezdődött a szorongás, és péntekente sírva keltem. Azon a napon nem bírtam tovább. Éreztem, ahogyan a könnyeim elindulnak az arcomon, és miközben kiabáltál, én lehajtott fejjel elsétáltam az osztálytársaim mellett, és felmentem az öltözőbe.
Nem mentem be többé a nulladik órákra. Sem azelőtt, sem azután soha nem hiányoztam igazolatlanul egyetlen órámról sem. Jó gyerek voltam, mindennek ellenére, azzal együtt, amit otthon átéltem, jó gyerek és jó diák voltam, és te szó szerint lelöktél az utamról. És még akkor sem vetted észre, hogy baj van.
Pedagógus lennél. Az lett volna a dolgod, hogy felismerd, hogy baj van. Észre kellett volna venned, hogy segítségre van szükségem. Az lett volna a dolgod, hogy ha már semmit nem teszel, legalább ne tedd még nehezebbé az életemet. De azzá tetted. Elképesztően szerencsésnek érzem magamat, és hálás vagyok azért, mert a gyerek- és kamaszkoromat is végigkísérték olyan nevelők, akiknek a személyisége a mai napig hatással van rám, akik emberségből például szolgáltak, és akikre szeretettel és tisztelettel gondolok. Te nem vagy közöttük, és a szememben nem vagy, nem voltál és soha nem leszel tanár.
