Már egy ideje kénytelen vagyok elviselni a társaságukat. Nem tehetek mást, ha nem akarok hatemeletnyi lépcsőt megmászni…
Már egy ideje kénytelen vagyok elviselni a társaságukat. Nem tehetek mást, ha nem akarok hatemeletnyi lépcsőt megmászni, várom a liftet velük együtt. Várok és tanulok. Tanulom, miként lehet egy nőt megnevelni a huszonegyedik században.
– Nálunk én döntök mindenben. – kezdi a szőke szemüveges negyvenes. – És ezt hogy érted el? – csodálkozik rá a fekete hajú harmincas. – Hogy? Ha én adom a pénzt, az a legkevesebb, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Ha valamit másképp akar, menjen el dolgozni, és keresse meg a rávalót. – És nem tiltakozik ez ellen? – Dehogynem. Próbálja átvenni az irányítást, de én nem hagyom. Az asszonynak mindig alárendeltnek kell lennie, ellenkező esetben elszabadul a pokol. – És nem veszekedtek emiatt sokat? – Én nem. Ő meg ráér hisztériázni, ajtót csapkodni, duzzogni – a végén úgyis belátja: én vagyok a főnök. – húzza ki magát büszkén a szemüveges férfi, és jelentőségteljesen rám néz.
Csapódik egy ajtó – hátrafordulunk. Álomittas gyűrött arcú nő lépked szobapapucsban, pongyolában felénk, kezében egy teli szemeteszsákkal.
– Hányszor kell, még figyelmeztesselek, hogy vidd le a szemetet! – dobja a szemüveges férfi elé a zsákot – Hazafelé pedig vedd meg a listára felírtam, ellenkező esetben mehetsz anyádhoz vacsorázni. – dörgi, majd sarkon fordul és visszatámolyog a lakásba.
Mindhárman hallgatunk. Megérkezik a lift. Beszállunk. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy a szemüveges negyvenes már felszállt a pokol felé vezető gyorsvonatra.