Ebben a helyzetben az öndiagnózis gyakran nem önkényes címkézés, hanem kétségbeesett kapaszkodó. Egy magyarázat arra, hogy miért olyan fárasztó a társas helyzetek sora. Miért bénít meg a túl sok inger. Miért csúsznak ki a határidők. Miért érződik másnak a világ.
Az öndiagnózisnak valóban vannak veszélyei. Lehet, hogy valaki félreértelmez tüneteket. Lehet, hogy egy szorongásos zavar, depresszió vagy trauma áll a háttérben, nem pedig neurodivergencia. Lehet, hogy a címke beszűkíti a látásmódot. De közben van egy másik oldala is: az önismereti munka.
Amikor valaki elkezd olvasni autizmusról vagy ADHD-ról, és magára ismer bizonyos mintázatokban, az gyakran nem kifogásgyártás, hanem valódi felismerés. „Nem vagyok lusta.” „Nem vagyok szétszórt.” „Nem vagyok udvariatlan.” Lehet, hogy az idegrendszerem működik másképp. És ha így van, akkor más stratégiákra van szükségem. Olvass még a témában
Az öndiagnózis – jobb híján – sokszor az első lépés az önmagunkkal való együttérzés felé. Addig is, amíg nincs papír róla. Addig is, amíg nincs hivatalos pecsét.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
