„Csak meg kellene nevelni!”
Hidd el nekem, hogy nevelve van. De egy atipikus gyereknek esetleg máshol vannak a határai. Lehet, hogy kiborul valamin, ami szerinted teljesen jelentéktelen, és az is lehet, hogy egyszerűen nem megy neki, hogy csendben üljön valahol, és lehetőleg ne is kelljen észrevenni, hogy ott van. Mondjuk, ha már itt tartunk, ezt szerintem egy neurotipikus gyerektől sem lehet elvárni.
Nyilván mind azt szeretnénk, ha a gyerekünk felnőve hasznos tagja lenne a társadalomnak, beilleszkedne, lennének barátai, munkája, saját családja majd. Éppen ezért arra törekszünk, hogy a sajátosságaival együtt is képes legyen a közösségi életre, de ehhez a többségi társadalomtól is megértésre, nyitottságra, és türelemre van szükségünk, mert ez egy tanulási folyamat, és nem egyik napról a másikra lesz eredménye.
Illetve, lehetne – ha megérné nekem, hogy a gyerekem maszkolni kezdjen, elrejtse az érzelmeit és félelmeit, és 18 éves korára egy lelki roncs legyen, de cserébe te nem nézel rám csúnyán a metrón. Gondolom, megérted, hogy ebbe a kompromisszumba soha nem megyek bele. Úgyhogy legközelebb mosolyogj ránk megértően, vagy csak fordítsd el a fejedet. Vagy felőlem nézz csúnyán, esetleg szólj is be – hidd el, hogy fikarcnyit sem fog változtatni a nevelési elveimen. Olvass még a témában
