Véleménycikk: Schuszter Borka
Mostanában nehéz úgy végigmenni egy napon, hogy ne kerüljön szóba a politika. A választások miatt mindenki egy kicsit felfokozottabb állapotban van: valaki lelkes, más inkább feszültebb, és sokan egyszerre mindkettőt érzik. A politika már rég nem csak a hírekben létezik, hanem beszivárgott a konyhai beszélgetésekbe, a családi ebédekbe, a baráti találkozókba.
Ezzel önmagában nincs feltétlenül baj. Én például kifejezetten hiszek abban, hogy a politikáról lehet és kell is beszélni. Hogy a párbeszéd fontos, még akkor is, ha nem értünk egyet. Sőt, talán akkor a legfontosabb. De közben azt is gondolom, hogy nem véletlen, hogy vannak helyzetek, ahol ez a beszélgetés nem igazán működik jól.
Egy munkahely tipikusan ilyen. Olvass még a témában
Ez felnőttkorod legnagyobb tanulsága – zodiákusod szerint
„Jó lett volna egyszer hallani, hogy büszkék rám” Igaz történetek mérgező szülőkről
36 éves vagyok, és a mai napig összeugrik a gyomrom ennek az iskolaorvosi vizsgálatnak az emlékétől
Ha 5-ből 4 matekpéldát megoldasz, átlag feletti az intelligenciád
Mert bármennyire is szeretjük azt hinni, hogy egy csapat vagyunk, a munkahelyi viszonyok nem egyenlőek. Van főnök és beosztott, van döntési jogkör és kiszolgáltatottság, van kimondott és kimondatlan elvárás. És ebben a rendszerben nem minden vélemény hangzik el ugyanolyan szabadon.
Éppen ezért érzem problémásnak, amikor a főnök politizálni kezd.
Nem is feltétlenül azért, mert a véleménye nem egyezik az enyémmel – tulajdonképpen az, hogy ugyanazon az oldalon szavaztunk-e, másodlagos ebben a kérdésben. Lehet, hogy egyetértek vele. Lehet, hogy nem. A gond inkább az, hogy egy ilyen helyzetben nem feltétlenül érzi mindenki biztonságban magát ahhoz, hogy őszintén reagáljon. Az emberek inkább hallgatnak, bólogatnak, vagy megpróbálnak ügyesen kitérni. Márpedig politikáról, ha nem beszélhet mindenki szabadon, nem érdemes és nem is lehet beszélni.
De mit lehet tenni ilyenkor?
Az első, amit érdemes elfogadni: nem minden helyzetet kell “megnyerni”. Ha a főnökünk belekezd egy politikai monológba a kávéfőző mellett, nem biztos, hogy az a legjobb stratégia, ha azonnal vitába szállunk vele – különösen, ha a munkahelyi helyzetünk érzékeny. Néha az is egy teljesen legitim döntés, hogy nem megyünk bele a beszélgetésbe.
Ilyenkor jól jöhetnek az úgynevezett semleges válaszok. Egy rövid, elismerő, de nem elkötelező mondat – például egy “értem, hogy mire gondolsz” – gyakran elegendő ahhoz, hogy ne mélyüljön tovább a beszélgetés. Nem kell minden véleményt kommentálni.
Ha viszont rendszeressé válik a helyzet, és már kényelmetlen, akkor érdemes lehet finoman határt húzni. Nem konfrontatívan, nem kioktatóan, őszintén és határozottan.
Például úgy, hogy jelzed: számodra a munkahely egy olyan tér, ahol inkább a feladatokra szeretnél koncentrálni. Ez nem támadás, hanem egy személyes preferencia.
Persze ez sem mindig könnyű. Sok múlik a főnök személyiségén és a munkahelyi kultúrán. Van, ahol ez belefér, és van, ahol egy ilyen mondat is túl soknak tűnhet.
Egy másik lehetőség, hogy megpróbálod terelni a beszélgetést. Ha érzed, hogy politikai irányba megy, visszakanyarodhatsz egy konkrét munkával kapcsolatos témára. Ez egy diszkrét, de hatékony módja annak, hogy jelezd: számodra most nem ez a prioritás.
Ami viszont szerintem alap: nem kötelességünk részt venni egy olyan beszélgetésben, ahol nem érezzük magunkat komfortosan. Még akkor sem, ha ezt a beszélgetést a főnök kezdeményezi.
A politika lehet fontos és értékes téma – de nem minden tér alkalmas rá, hogy megvitassuk. És egy munkahely, ahol az erőviszonyok eleve egyenlőtlenek, ritkán az. Talán ezért is lenne jó, ha ezt nem csak a beosztottak, hanem a vezetők is szem előtt tartanák.
