Sokáig azt hittem, a szerencse valami misztikus dolog. Olyan, ami csak úgy megtörténik velünk – vagy épp nem. Hogy vannak emberek, akiket az égiek állandóan megsegítenek és vannak, akiknek mindig kimarad a nevük a kalapból.
Aztán egyszer csak elkezdtem másként látni a dolgokat, elsősorban a saját életemet. Rájöttem, hogy amit korábban „szerencsének” hívtam, az valójában inkább a hozzáállásom, a döntéseim és a kitartásom eredménye volt. Hogy a szerencse nem valami külső erő, ami egyszer csak rám mosolyog, hanem valami, aminek helyet kellett teremtenem az életemben.
A kemény munka mögött felbukkanó „szerencse”
Ha visszagondolok, nagyjából húszéves koromig semmi különösen szerencsés nem kísérte az életemet. Leszámítva talán azt, hogy sosem buktam le puskázás közben. Dolgoztam, tanultam, próbáltam előrébb jutni, de semmi sem hullott az ölembe. Nagyon fiatalon megértettem: ha változást akarok, nekem kell cselekednem érte. Olvass még a témában
Az első diákmunkáktól a vendéglátáson át a saját szakmám elsajátításáig minden lépés azért történt, mert úgy döntöttem, nem várok arra, hogy „szerencsém lesz”. A sok hétvégi munka, az alkalmazkodás és az, hogy nem adtam fel, mind-mind egy apró mozdulat volt afelé, hogy egyszer majd rám találjon az, amit addig szerencsének hittem.
Aztán eljött egy pont, amikor mintha valami átkattant volna. Elkezdtek történni a jó dolgok. Lehet, hogy spirituálisan hangzik, de úgy éreztem, végre ráléptem a saját utamra.
A szerencse mintha egyszer csak mellém szegődött volna és más arcát is megmutatta azon felül, hogy lépten-nyomon négylevelű lóherékbe botlottam (szó szerint). Utólag már tudom, hogy a szerencsét valójában én hívtam be az életembe. A döntéseimmel, azzal, hogy kitartottam, és azzal is, hogy elhittem: érdemes vagyok rá.
