A megérkezésünkkor – jó magyar módjára – elrohantam egy sörözőbe, ahol kértem egy korsó helyi barna sört. Imádtam. Budapesti, átlagos sörfogyasztóból egy perc alatt átvedlettem cseh bárzongoristává. Na jó, nem szó szerint, de a csodásan keserű italtól és a város utcáin elhelyezett különböző zongoráktól csak különlegesnek érezheti magát egy turista. Na nem mintha bármi problémám lenne a magyar utcákkal és a magyar kocsmákkal, de hát… A sör az sör. Ráérősen andalogva az utcán jó párszor belebotlottam kis bódékba, amik prágai sült sonkát árulnak, és eszembe jutott, miért is vagyok itt, így rögtön belecsaptam a „cseh lecsóba„, a gulyáslevesbe.
Tudom, magyarként talán szégyen a következő mondatom: talán anyukám és nagymamám gulyásával is felér a prágai leves. De mindenképpen a közelükben jár. Ezt mindenkinek ki kell próbálnia, határozottan állítom, hogy az ízlelőbimbóim azóta is a cseh finomságra csábítanak. Addiktív. A sör persze sosem maradhat el, tökéletes „desszert” egy korsó barna Krusovice egy hangos, új és régi barátokkal teli étteremben. A desszert desszertje pedig nem más, mint egy utcai bódéban sütött gofri vagy palacsinta.
Fárasztó séták, magas energiabevitel – a tökéletes összhang.
Olvass még a témában
A város panorámáját elnézve is feltűnik: egészen meglepő párosban találkozik a régi és az új. Az öreg, rozoga utcák most, 2018-ban mutatnak igazán jól. És ez az ételekre is igaz. A fatányéron tálalt, füstös kocsmákban megszeretett fogások ugyan nem a legújabb trendeket követik, mégis ettől lesz a város konyhája ennyire autentikus. Arról nem is beszélve, hogy ekkora séták után a hidegben semmi sem eshet jobban egy emberes adag házias ételnél, meglepően kedves kiszolgálással. Erről szól Prága. Kényelem, biztonság, kedvesség – pont, mint otthon, a családi fészekben.
