A nőkbe genetikailag kódolva van az, hogy imádniuk szükséges a férfiakat. Ahogy az is kódolva van, hogy a férfiak megbízhatatlanok, ösztönlények, és „ARRA” hajtanak. Így, amikor kiderült, hogy brutális hátfájásomat egy férfimasszőr fogja orvosolni 10 alkalommal, felakadtak a szemeim.
Már eleve az sokkolt, hogy egy idegen férfi előtt melltartó nélkül fogok feküdni, kiterítve. Mert hát, ugye, két mellem, és két kezem van azok takarására, viszont kell kéz a pánikszerű meneküléshez is a magas masszázságyról, ha beüt a krach…
Egyszerűen fel nem foghattam, hogy egy idegen pasi fogja simogatni a hátam annak okán, hogy lelazuljak, anélkül, hogy ne akarná levarázsolni rólam a bugyit. Ráadásul előítéleteim is voltak, mert eddig csak olyan filmeket láttam, amiben a masszírozás vége kivétel nélkül 18+-os történet lett, vagy még attól is pluszosabb. Mondjuk az igaz, hogy azokban a filmekben a masszőr mindig távol-keleti volt, mindig volt műmelle és műszempillája is, nemtől függetlenül.
Eddigi, igen gyér tapasztalataim alapján a „szexus nélküli” masszázs, mely orgazmus nélkül is jól eshet, sci-fi volt számomra. Az első alkalom után úgy éreztem, hogy újjászülettem, és kigyömöszölték agyamból a gondolatokat.
Az érintés csapdájába estem. Mivel rosszul mértem fel a masszázs utáni fizikai képességeimet, úgy másztam le az ágyról, hogy borultam. A felszabadított hát- és nyakizmaim által agyam végre kellő mennyiségű vért kapott, ami miatt az eufórikus állapot több, mint két órán keresztül tartott.
Ez az állapot letörölhetetlen mosolyt, szám sarkán ki-kicsordogáló nyálat, felakadt és üveges szemeket, félhangos kuncogást jelentett, méghozzá abszolút nyilvános helyen, mely inkább utalt arra, hogy a pszichiátriáról léptem meg, minthogy egy orvos által kiírt, államilag finanszírozott TB-masszázs áldozatává váltam.
Egy szó, mint száz, gyógymasszőröm egy isten. Kézlenyomatos, hollywoodi csillagot adományoznék neki a helyi rendelőintézet aulájában, hogy megmaradjon zsenialitásának nyoma az utókor számára.
És bár csak a szemöldökömig ér jótevőm, aranyat érő kézének mozdulatai Góliáttá teszik szememben. A második alkalommal már sikerült annyira lelazulni, hogy csacsogtunk is.
Ez azért érdekes, mert fodrászhoz azért nem járok szinte soha, hogy eme, a kommunikációhoz nagyon hasonlító, agyrohasztó tevékenységet megússzam. Inkább fonom minden reggel a végtelenbe növő hajam. Szóval, masszőrömmel már a második alkalommal szellemi egységet képeztünk: én viháncoltam, ő pedig búfelejtő szavakat masszírozott belém.
…és eközben kiderült a titka is. Van egy másik élete…
Nem, nem ő volt James Bond álruhában, egy S-es biojelmezbe gyömöszölve. Nem lehet Bond, mert masszőrömnek nincs pisztolya, viszont Bonddal ellentétben van egy olyan tulajdonsága, hogy nagyon komolyan veszi saját magát. Így, kénytelen voltam én is komolyan venni őt.
Aranykezű masszőröm edzéseket tart. Harcművészeti edzéseket. Heveny lánykoromban, az ilyen jellegű edzéseket tartó edzők sajátos tulajdonsága az volt, hogy a jelen lévő lányoktól elvárták, hogy az térdre essen előttük… ha lehet, tátott szájjal. Viszont egy gyógymasszőr-harcművész edző talán egy kicsit más… főleg, ha közben csodát művel az ember lányának hátával.
Így esett, hogy meggyőztek, és nem elégedtem meg a gyógytorna okozta örömökkel, hanem harcművészetre adtam a fejem…