Akik nem szavakkal, hanem puszta lényükkel, lényegükkel formálják át az életünket
A legdrágább kincseink, akik szó szerint valamiféle különleges éteri, üde, mintegy angyalillattal érkeznek az életünkbe, kirántják a szőnyeget a korábbi túlságosan sablonos vagy évekre előre megtervezett életünk/életvitelünk alól. Akik az első hetekben, hónapokban, sőt években oly törékenyek, akár a kínai porcelántárgyak és olyan különleges, mélybugyrainkban megrejtőző érzéseket is felszínre hoznak, melyek létezéséről korábban fogalmunk sem volt. Parányi kis testükkel, apró kezükkel a világmindenséget jelentik számukra, és akik az első lépéseikkel örömkönnyeket, az első szópróbálkozásaikkal pedig a legőszintébb mosolysorozatokat csalják az arcunkra. Akik, ha egyszer megajándékoznak páratlan lényükkel, jelenlétükkel az életünk már soha nem áll vissza a korábbi kerékvágásba, és sűrűn kérdezzük tőlük, avagy csendes töprengéseink során magunktól is: hogy tudtam ezidáig nélkülük élni?
Mintha a szívünk eztán kivetkőzne önmagából, és egy rendkívüli transzmutáción esne át. Testet öltve magára egy pótolhatatlan, helyettesíthetetlen, unikális lényben: a gyermekünkben. És valahányszor egy újabb csoda, azaz egy gyermek, varázsolja-bűvöli el életünket, mi annál önzetlenebbé válunk, és egyre inkább kikristályosodik előttünk, hogy miért nevezzük a gyermekeinket szinte ösztönösen „élete(i)mnek.” Akikkel eztán együtt-dobbanunk.
