Amikor a szüleim a nagymamám és az anyukám után nekem is a Margit nevet választották, még nem sejthették, hogy 30 év múlva hogy elkerekedik majd a szeme annak, akinek bemutatkozom. Így végül is szándékuk ellenére adtak nekem egy olyan nevet, ami a saját generációmban már szinte teljesen eltűnt. De olyanok is vannak, akik már a névadás pillanatában sejtik: az ő gyermekük valószínűleg nem sokakkal találkozik majd, aki ugyanazt a nevet viseli, amit ő. De mit gondolnak különleges, szokatlan nevükről ezek a gyerekek felnőtt fejjel? Megkérdeztem őket.
Ajándék anyakönyvébe az MTA utónévkereső portálja szerint egy Árpád-kori magyar név női névként való felújítását írták be, az ő esetében történet is tartozik a szokatlan névhez. Szülei mindig is vágytak egy kislányra, ám házasságukból sorra születtek a kisfiúk, szám szerint öt. Közülük ráadásul egyet borzasztó fiatalon, mindössze néhány hónapos korában elvesztettek, ami természetesen az egész családot, a szülőket, nagyszülőket és az akkor már nagyobbacska gyerekeket is megviselte. A rettenetes családi tragédia után érkező kislányt tényleg vigasznak, a sors ajándékának érezték, azt pedig, hogy az Ajándék, mint női név létezik és anyakönyvezhető, az egyik bátyja fedezte fel, a szülei pedig azonnal beleszerettek az ötletbe.
Ajándék ma 28 éves, otthon Ajusnak, Budapesten a barátai Azsinak becézik, és azt mondja, már nem lepi meg, hogy a mai napig, ha bemutatkozik valakinek, legalább kétszer visszakérdeznek a nevére.
„Az kicsit unalmas, hogy MINDENKI elsüt valami nagyon „eredeti’ karácsonyi ajándékos viccet, vagy csak megkérdezi, hogy szoktak-e Meglepinek szólítani, de a története miatt számomra sokat jelent ez a név, szeretem, hogy így hívnak, ezért ezeken nem húzom fel magamat. Meg egyébként is örülök, hogy nem én vagyok az ezredik Kati az ismerősi körömben.”
Azért persze Azsinak sem könnyű: rendszeresen előfordul vele, hogy bemutatkozáskor nem akarják elhinni, hogy ez a neve. A pizzafutár rendszeresen felhívja a kapuból, hogy nem találja az ajándékboltot, és egy csomagját is vitte már vissza a futár azért, mert „a megadott címen nem volt ajándékbolt”.
Kép forrása: IgorTishenko/depositphotos.com
Ajándéknak azonban a statisztikák szerint valamivel nőttek az esélyei arra, hogy egy névrokonával találkozzon, az MTA oldala szerint ugyanis az Ajándék név felszálló ágban van, igaz, a „néhány előfordulás” kategóriából még így is csak a „rendkívül ritka” minősítésbe jutott.
Nyikita apukája filmrendező, és az anyukájával együtt nagy rajongója az orosz Nyikita Mihalkov munkásságának, az egyik kedvenc közös filmjük az Etüdök gépzongorára, innen jött az ötlet, hogy amikor fiuk született, a Nyikita nevet kapja. Igaz, a név bejegyzéséhez kérvényt kellett beadniuk az Akadémiához, de az engedélyt megkapták, Nyikita pedig felnőtt fejjel örül ennek, mert szereti a nevét, aminek az egyik nagy előnye, hogy szinte biztosan megjegyzik.
Otthon Nyikitának vagy Nyikinek szólítják, a barátai Nyikónak, Nyokónak, Niñonak becézik. Többször előfordult vele, hogy nem akarták elhinni, hogy tényleg ez a neve, látatlanban szokták lánynak is gondolni a neve alapján, és vannak, akiknek Hruscsov ugrik be, sajnos Mihalkovra nem igazán szoktak gondolni. Egyetemi évei alatt egyszer találkozott egy másik Nyikitával, de ő orosz származású volt.
Sokszor kérdezik meg tőle, hogy mi volt a névadásának apropója, vagy hogy vannak-e orosz felmenői, ilyenkor többnyire szívesen elmeséli a történetet, de olyan is volt már, hogy elviccelte a dolgot.
„Egy kihalt, vidéki kiskocsmában ültünk le beszélgetni a barátommal két ismeretlen lánnyal, és amikor megkérdezték, hogy mégis honnan jött ez a név, viccből azt mondtam, hogy én félig tádzsik, félig kürgiz, félig magyar vagyok, de nem kezdtek el nevetni, meglepetésemre elhitték a dolgot. Úgyhogy tovább fűztem a sztorit, mindenféle rögtönzött kulturális hasonlóságokat mutattam be, sőt még József Attilát is idéztem tádzsikul – akkoriban ment Bödőcs Tibor vicce erről, hát én is mondtam, hogy nye mama, nye papa, nye allah, nye passport. Akkor hagytam abba, amikor már a kocsmáros is visítva röhögött.”
Razan Jordániában született, az anyukája magyar, és hamarosan a család Magyarországra is költözött, így ő már itt nőtt fel. A barátai Razinak hívják, és szereti a nevét, noha gyerekkorában nem mindig volt egyszerű vele az élet:
„Persze, hogy sokat csúfoltak, a nevem miatt is, a származásom miatt is, de a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, ha nem emiatt, akkor találtak volna fogást rajtam más miatt. De egy kisvárosban, ahol amúgy sem terem minden bokorban szokatlan nevű ember, én ezzel lógtam ki leginkább a sorból. Felnőttként is adódnak azért vicces sztorijaim, ha valahol név szerint hívják be az embereket, és csak összeráncolt szemöldökkel nézik a papírt, akkor én már felállok és megyek, mert tudom, hogy én következem. Az egyetemi felvételim előtt is egy jó tíz percet kellett vitatkoznom a személyim fölött, míg egyáltalán beengedtek, mert az adminisztrátor állította, hogy ilyen név márpedig nincs, de ha van, akkor is férfié, tehát Razan én egészen biztosan nem lehetek. Végül azért sikerült meggyőznöm, hogy én én vagyok, és fel is vettek az egyetemre.”