Sokáig azt hittem, hogy a barátság olyan, mint a család: nem ugrunk ki belőle, amikor kicsit döcögősebben mennek a dolgok valakivel, hanem vállaljuk a nehezebb részeket is. Hogy vannak időszakok, amikor valaki fárasztóbb, érzékenyebb, élesebb nyelvű, de ezt is elnézzük neki, hiszen mi sem vagyunk tökéletesek, és hol engedje ki a gőzt az ember, ha nem azok között, akiknek a szeretetét biztosnak érzi? Hittem, hogy a jó barát kitart, tűr, megért. És ez sokáig igaz is volt. Egészen addig, amíg egy ponton már nem arról szólt a dolog, hogy néha nehéz, hanem arról, hogy rendszeresen fáj.
Mert nagy különbség van aközött, amikor egy-egy stresszesebb napon kicsúszik valami a szánkon, amit aztán őszintén megbánunk, és aközött, amikor arra építjük az önbizalmunkat, hogy másokat megalázunk.
A baráti körünk egyik tagja eleinte csak kicsit volt sok. Olyan ember, aki mindig csipkelődik, de úgy, hogy közben mosolyog, és ha szóvá teszed, azt mondja: „jaj, csak vicceltem”. Eleinte még nevettünk is rajta. Aztán elkezdett egyre haloványabb lenni a mosolyunk. A viccek célzottabbak lettek, személyesebbek, és valahogy mindig lefelé mentek: kinézetre, élethelyzetre, pénzre, párkapcsolatra. Olyasmikre, amikről pontosan tudta, hogy érzékeny pontokat találnak. Olvass még a témában
Egy idő után furcsa mintázat alakult ki. Egy-egy közös találkozó után mindig csörgött valakinek a telefonja. Hol az egyik barátnőm sírt, hol a másik volt teljesen összetörve. „Biztos túlérzékeny vagyok” – mondták. „Lehet, hogy én reagálom túl.” De amikor már rendszeressé vált, hogy egy burkolt megjegyzés napokig tönkreteszi valaki önbizalmát, akkor nehéz lett további kifogásokat találni.
Volt egy pont, amikor már nem lehetett szőnyeg alá söpörni a problémát. Leültünk vele beszélni. Nem támadva, nem kiabálva, hanem elmondva, hogy mit élünk meg. Hogy bántónak érezzük, amikor megjegyzi, ha valaki a játszóterezős dzsekijében érkezik a találkozóra, ahová ő az új bundáját vette fel. Hogy fáj, amikor valaki férjének „sikertelenségét” állítja szembe a saját szeretője (!) karrierjével, mintha ez valamiféle verseny lenne. Hogy kellemetlen, amikor megjegyzi, hogy nincs makulátlan rend a lakásban, ahová bejelentkezés nélkül ugrott fel, mintha egy vizsgán kellene teljesíteni előtte.
Nem sikerült megmenteni a barátságot
A beszélgetés célja az volt, hogy megmentsük a barátságot, de nem úgy sikerült, ahogy reméltük. Megsértődött. Elmagyarázta, hogy mi értjük félre, hogy ő csak őszinte, hogy nem lehet már semmit mondani. Hogy ő csak azt akarja, hogy „legyünk igényesebbek magunkra”. A végén valahogy mégis ott tartottunk, hogy mi kértünk bocsánatot, amiért „megbántottuk”. És talán már ott sejthettük volna, hogy ebből nem lesz változás.
Nem is lett. A beszólások folytatódtak. Egy ideig csendesebben, aztán újra ugyanolyan magabiztosan. Amikor egy cukrászdai találkozón megjegyzést tett arra, hogy az egyik barátnőm – aki épp minden erejével próbált fogyni – megengedett magának egy süteményt, és én később a telefonban egy zokogó embert próbáltam vigasztalni, akkor valami végleg átkattant bennem.
Ez nem normális – gondoltam. Nem normális, hogy a barátság után romokat kell takarítani.
Nem normális, hogy valaki attól érzi magát többnek, hogy másokat kevesebbnek állít be.
A barátoknak megtartaniuk kellene egymást. Olyan teret kellene teremteniük, ahol meg lehet pihenni, ahol nem kell védekezni, ahol nem kell szégyellni magad.
Amikor valaki nem ad, csak elvesz, amikor az együttlét nem tölti, hanem lemeríti a társaságot, akkor bármilyen nehéz is kimondani: ideje dönteni. Mi ekkor határoztunk úgy, hogy nem hívjuk többé magunk közé. Nem volt drámai szakítás, nem volt nyilvános leszámolás. Csak határhúzás.
És bár fájt, megkönnyebbülést is hozott. Mert néha a barátság nem attól erős, hogy mindent kibír – hanem attól, hogy tudjuk, mikor kell megvédeni egymást. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy valakit kizárunk.