Kisgyermekként és később kamaszként is mindannyiunk természetes igénye, hogy figyeljenek ránk. Sokan szinte presztízskérdést csinálnak abból, hány barátunk van, ami ugyancsak normálisnak tekinthető.
Tinédzserkorunkban egyértelműnek számított, hogy akinek a legtöbb ismerőse és haverja van, az népszerű. Aki ezeket elmondhatta magáról, ott volt minden buliban sőt, a bulit szervezők érezték megtisztelve magukat, hogy megjelent az illető. Nekem is volt olyan időszakom, mikor ezt fontosnak éreztem és szerintem, aki választhatott a közkedveltség és a közutálat között, az előbbi mellett tette le a voksát.
Aztán, ahogy teltek az évek, úgy lett egyre kevésbé lett fontos, mit gondolnak mások, vagy, hogy ott vagyok-e a hétvégi buliban. Régen az volt meglepő, ha otthon voltam egy hétvégén, ma már az, ha kimozdulok – kis túlzással persze. Ebben nyilván közrejátszott az, hogy időközben családom lett, tornyosultak a feladataim és az időmet éjjel-nappal azokkal tölthetem, akiket igazán szeretek, nem kellett ez miatt elmennem otthonról. A haverok lemorzsolódtak és helyüket átvették az igazán jó barátok, akik egyébként hasonló cipőben járnak, mint én.