Valószínűleg minden szülő életében eljön az a pillanat, amikor kényelmetlenül feszeng egy étteremben, a boltban vagy éppen a buszon, miközben a gyereke sír, kérdez, énekel, nyafog vagy csak egyszerűen: gyerekként viselkedik. Én is voltam már így, és a legrosszabb az, amikor nem a gyerekem miatt érzem rosszul magam. Hozzá még van türelmem, tudok felé megértéssel és empátiával fordulni.
VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?
Amit nehezen viselek, az az, hogy máris érzem magamon a tekinteteket. Az ítélkezést. A sóhajokat. Vagy épp – és ez talán még rosszabb – azt, hogy valaki máris egy újabb magvas poszton dolgozik a fejében, amit majd megoszthat arról, hogy „nem értem, miért kell nekem elviselni, hogy egy gyerek nincs teljes csöndben egy étteremben/oké, hogy csendben ül a gyerek az étteremben, mert adtak neki egy tabletet, de miért nem hagyják gyereknek lenni”.
Az igazság az, hogy ha szülő vagy, vesztettél: a lelked is kiteheted, a külvilág rád néz majd egy pillanatra, és az alapján rögtön eldönti, mit csinálsz rosszul. Mert hogy jól semmit, az legalábbis az ő véleményük szerint egészen biztos.
A közösségi média megmondóemberei – ítélkezés like-okért
Nemrég egy poszt jött szembe velem, amelyben valaki részletesen leírta, hogyan ült be egy étterembe, ahol egy kisgyerek éppen hisztizett. A bejegyzés végén természetesen jött a sommás vélemény: „Ha nem tudják kezelni a gyereket, maradjanak otthon.” Ugyanez az ember vélhetően egy másik helyzetben – ahol a gyerek csendben egy tabletet nézett – azt írta volna: „Szomorú, hogy már a gyerekeket is a képernyő elé láncolják.”
Ez az, ami a leginkább gyomorforgató az egészben. Az, hogy emberek kiragadnak egyetlen, tőlük teljesen független pillanatot valaki más életéből, majd erre építenek egy posztot, amelynek egyetlen célja: reakciókat generálni. Egy kis felháborodás, néhány like, pár bólogató komment – és máris validálva érzik magukat, mint véleményformálók. Csak épp közben beleléptek valakinek az életébe egy olyan pillanatban, amikor talán épp a legsebezhetőbb volt.
Nincs jó megoldás – cserébe az összes rossz
A legnagyobb problémám ezekkel a kritikus posztokkal nem az, hogy véleményt mondanak – mindenki szabadon elmondhatja, mit gondol. Hanem az, hogy kizárólag fekete-fehérben képesek látni a világot.
Ha a gyerek elfáradt, nyűgös, és emiatt sír vagy hangoskodik, az „rossz nevelés”. Ha pedig előkerül a tablet, hogy legalább 20 percig nyugalom legyen, és a szülő is meg tudjon enni egy tányér ételt, esetleg apa és anya felnőttként válthassanak egymással néhány szót – az is „hiba”. Sőt, ha a gyerek csendben ül és nézelődik, az is gyanús: biztos „robotgyereket” neveltek belőle.
A valódi anyaság nem posztolható
A legtöbb anya, akit ismerek – és akik közé magamat is sorolom –, nem azért ad oda egy mesét néző tabletet a gyerekének, mert nem érdekli a fejlődése. Hanem mert aznap tízszer olvasott mesét, kétszer vitte el játszótérre, és még éjszaka is felkelt hozzá. A képernyő nem a gyereknevelés helyettesítője, hanem eszköz, mint sok más dolog a modern életben.
És igen, előfordul, hogy kicsúszik a gyerek kezéből a kanál, hogy leborul az asztalterítő, vagy hogy hangosan rákérdez valamire, amit mi kínosnak érzünk. Sőt az is, hogy teljesen összeomlik a csemeténk egy érzelem miatt, amit nem tud még kezelni. Nem azért, mert bármit elrontottunk volna, hanem egyszerűen csak azért, mert a nevelés és tanítás egy folyamat. Nem, nem lesz önző és kiállhatatlan felnőtt senkiből, aki három évesen kiborul rajta, hogy csak egy gombóc csokifagyit kap az igényelt nyolc helyett.
Ellenben lehet megtört, a saját igényeit fel nem ismerő felnőtt abból a gyerekből, akit arra tanítanak, hogy nem fejezheti ki az érzelmeit a rendelkezésére álló eszközökkel – amik idővel jóval civilizáltabbak és komplexebbek lesznek, mint az, hogy földre veti magát a járda közepén, de három évesen nem feltétlenül áll más kommunikációs eszköz még a rendelkezésére.
Mi lenne, ha inkább megértést adnánk?
Ahelyett, hogy a következő ítélkező posztunkon gondolkodunk, talán érdemes lenne egy másik utat választani. Elmosolyodni, amikor egy kisgyerek hangosan kacag – még akkor is, ha épp étteremben vagyunk. Elfordítani a fejünket, ha valaki nyúzottan ül a kávéja mellett, miközben a gyereke rajzol vagy mesét néz. És leginkább: nem beleszólni mások életébe, ha nem tudjuk, mi van mögötte.
Ami pedig a fanyalgókat illeti, akik nem értik, miért vannak gyerekek a boltban, étteremben, repülőgépen vagy bárhol, ahol nekik kellemetlenséget okoznak, csak azt tudom üzenni: nyugodtan lehet duzzogós posztokat írni erről, de a gyerekek ettől még nem fognak eltűnni a világból.
Tetszik vagy sem, ott lesznek mindenhol. Ha valaki a közösségi médiában hisztizik amiatt, hogy nem az ő igényei körül forog a világ – nos, benne lehet, hogy több közös van egy háromévessel, mint azt szeretné elismerni.
Visszaüthet, ha így kezeled a dühödet – A legjobb módszerek minden esetre
