Személy szerint én egyáltalán nem tartom rossz dolognak, ha a nagymamák vigyáznak a gyerekekre, illetve az én kislányomat is éppen „ők nevelték” egy rövid ideig. Inkább másfelé tereltük a beszélgetést, ami során kiderült, hogy a legkisebb fiú – bár még csak most lett egy éves –, ősszel kezdi a bölcsődét.
Az én fejemben nem fér össze, miért jobb inkább állandóan óvodában tudni a gyermeket, mint a mamára bízni.
Gyereknek gyerek a barátja
Ismét eltelt egy év, az utolsó nyarunkat töltöttük az óvodakezdés előtt, amikor egyre sűrűbben záporoztak ránk a kérdések.
„Máris ovis lesz? Melyik csoportba fog járni? Tudja már, mi lesz a jele? Ugye ott is fog aludni?”
Az utóbbi kérdés elől igyekeztem kitérni, mert még mi magunk sem tudtuk, mit szeretnénk, illetve hogyan tudjuk megoldani ezt az új élethelyzetet. Azonban a semleges válaszom ellenére – vagy talán pont azért – rendszeresen megkaptam azokat a célzásokat, hogy a gyereknek az óvodában kell aludnia és kész. „De ugye nem hozod el ebéd után? „Gyereknek gyerek a barátja, azt tudod, ugye?”… ilyen, és ehhez hasonló monológokkal bombáztak a kéretlen tanácsadók.
Végül eljött az augusztus és döntöttünk: meg tudjuk oldani, hogy a kislányunk itthon aludjon, ezért ebéd után elhozzuk az óvodából.
És itt álljunk meg egy szóra. Ezután elkezdtek záporozni rám a megrovó vélemények, mintha valami rossz dolog lenne, hogy minél több időt szeretnék a gyermekemmel lenni. Amikor vázolom az élethelyzetünket, akkor a többség úgy-ahogy elfogadja, hogy esetében nem pártolom a délutáni ott alvást, de volt olyan, akit az sem hatott meg, hogy e nélkül alig látná az édesapját, a minőségi időről nem is beszélve.
Kép: Volurol/depositphotos.com
Elgondolkodtatott, miért vélekednek ennyire másként az emberek erről az egyszerű kérdésről. Gyakran az idősebb korosztály volt az, aki nem preferálta a döntésünket, ami némileg meglepett, hiszen ők nagymamák voltak – korábban azt gondoltam, éppen ők azok, akik az óvoda ellen lobbiznak. Ám a fiatalabbak közt is sokan tartják feljebb az ovit a szülői otthonnál.
Sokszor már kellemetlenül éreztem magamat, amiért más szülőknek ecseteltem, hogy igen, én tényleg szeretek a gyerekemmel lenni, és ő is szereti, ha együtt vagyunk. De miért nem ez a normális? Nem az a teljesen természetes, ha örömmel vagyunk azokkal, akiket szeretünk?
Az én meglátásomban a napi nyolc-kilenc óra távollét a háromévesemtől túl sok.
Idővel a helyzetünk biztosan változni fog, és ahogy jönnek az új barátok, a kislányom egyre kevésbé fogja igényelni, hogy ilyen sok időt együtt legyünk. Bízok magunkban és nem fogok az útjába állni. Ám addig isteni szerencsének érzem, hogy ennyire rugalmas a munkám, én osztom be az időmet és nem kell aggódnom a táppénz, a szabadságok miatt, vagy éppen azért, hogy betegen kell majd óvodába küldenem.
Ugyanígy tekintek arra is, hogy lehetőségeinkhez mérten sok időt tudunk együtt tölteni, és úgy szokhatja meg a gyerektársaságot, a másfajta nevelési elveket, az új szociális élethelyzetet, hogy csak napi négy-öt órát kell külön lennünk egymástól, nem pedig nyolcat, vagy még annál is többet.
