– Nem. Nem veszem fel azt a ruhát… Azt egy különleges alkalomra vettem, nem viselhetem bármikor – érvelt a középkorú asszony, majd gyengéd csókot lehelt férje arcára – Megyek, mert már így is késésben vagyok. A vacsorád a hűtőben – csak meg kell melegítened. A cicának adj enni, és kérlek, állítsd be a tévét automata kikapcsolásra, a múltkor is békésen hortyogtál az üvöltő készülék mellett.
– Rendben. Vezess óvatosan! – integetett a férfi a nőnek, majd becsukta mögötte a kaput.
Bement az üres lakásba. Bekapcsolta a tévét – nem szerette a csendet, ami körbevette. Nehezen szokta meg a felesége új munkájával járó kényelmetlenségeket: azt hogy bármikor behívhatták, azt hogy képtelenség volt bármit is hetekkel előre leszervezni, hogy csak hajnalban ért haza. De nem tehetett semmit – hiszen látta, hogy a nő, akit szeret, mennyire élvezi a munkáját. Megmelegítette a vacsorát, evett, majd leült tévézni.
Ennek már négy napja. Most ott állt a hálószobájukban a nyitott szekrény előtt, és a katonás rendben sorakozó ruhákat nézte könnybe lábadó szemekkel. Kiskosztümök: fekete, fehér, királykék, szürke, olajzöld, rövid szoknyás, hosszú szoknyás, nadrágos.
Selyemblúzok, topok, melltartók, nyári lenge virágos ruhák, lenvászon nadrágok – színek, és fazonok – árulkodtak gazdájuk jó ízléséről. S az a bizonyos alkalmi ruha, amit vízhatlan ruhazsák védett minden külső behatástól. Óvatosan kicipzárazta a burkolatot, és kiemelte a csupa csipke mélyvörös ruhacsodát. Megrohanták az emlékek: lelki szemeivel látta miként simul az anyag felesége tökéletes idomaira, színe miként emeli ki bőre hamvasságát, szeme mélyzöld tónusát. Magához szorította a ruhát, ujjaival simogatta, becézgette.
– Apa! Apa! Hol vagy? Mit csinálsz itt? – lépett be a lánya az ajtón.
A férfi minden ízében remegve nézett fel:
– Kiválasztottam… a ruhát… Azt mondta… nem veheti fel… bármikor. Egy különleges alkalomra tartogatta…
A férfi felzokogott – megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei, minden ereje elhagyta.
– Nem gondolta senki, hogy ez a temetése lesz…
….
Ne tartogass semmit különleges alkalmakra – mert ami ma még biztosnak tűnik, nem biztos, hogy még holnap is a tied lesz.