Mélyvörös ruhacsoda a tökéletes idomokon

– Nem. Nem veszem fel azt a ruhát… Azt egy különleges alkalomra vettem, nem viselhetem bármikor – érvelt a középkorú asszony, majd gyengéd csókot lehelt férje arcára – Megyek, mert már így is késésben vagyok. A vacsorád a hűtőben – csak meg kell melegítened. A cicának adj enni, és kérlek, állítsd be a tévét automata kikapcsolásra, a múltkor is békésen hortyogtál az üvöltő készülék mellett.

– Rendben. Vezess óvatosan! – integetett a férfi a nőnek, majd becsukta mögötte a kaput.

Bement az üres lakásba. Bekapcsolta a tévét – nem szerette a csendet, ami körbevette. Nehezen szokta meg a felesége új munkájával járó kényelmetlenségeket: azt hogy bármikor behívhatták, azt hogy képtelenség volt bármit is hetekkel előre leszervezni, hogy csak hajnalban ért haza. De nem tehetett semmit – hiszen látta, hogy a nő, akit szeret, mennyire élvezi a munkáját. Megmelegítette a vacsorát, evett, majd leült tévézni.