Egy rozsdás összeeszkábált kézikocsit húzott maga után, abba gyűjtögette a piacon kidobott rothadásnak indult maradékokat, mások szemetét. A nagykereskedők örültek ennek – sokszor ők maguk bízták meg az áruk kiválogatásával – amiért cserébe elvihette a szépséghibás, romlásnak indult zöldségeket-gyümölcsöket. Most is a sorokat rótta vad nyikorgással – arcán kövér izzadtságcseppek görögtek végig, tekintetével idegesen vizslatva a zsákmányt.
De mindhiába – a termelők friss áruja között nem talált elvinnivalót. A dinnyések felé vette az irányt: ott a kóstolásra szánt fél dinnyék Kánaánja várta piac végeztével. De most csak egy árus árválkodott a több száz négyzetméternyi aszfalton – és az is épp a kukák felé tartott kezében az alaposan összevagdosott két fél dinnyével.
– Jó reggelt, Uram! Kérem ne dobja ki! Elvinném én azokat! – mosolygott bizalomgerjesztően elővillantva szuvas fogtöveit. Olvass még a témában
Az árus meglepetten mérte végig a koldus kinézetű asszonyt, egy pillanatra meg is torpant, majd határozott léptekkel folytatta az útját.
