– Nekem a hálószoba bútor kell! Kompletten. Na és a mosógép, a mikrohullámú sütő, a TV, a Hi-Fi…. – sorolta, sorolta végeláthatatlanul Melinda, de Bernadett már nem hallott semmit. Zúgott a feje, szédült, alig látott – le kellett ülnie édesapja ütött–kopott tévénézős foteljébe.
– Na, látod, az lehet a Tied… úgyis mindig abba kuporogtál, amíg apa nem jött haza.
Bernadett beleegyezően bólintott. Nem. Ő nem fog részt venni ebben a megalázó, emberhez méltatlan csatározásban. Szó nélkül nézte végig nővérei miként húzgálják kétfelé a vagyontárgyakat, miként marakodnak az ágyneműkön, terítőkön, ruhákon, evőeszközökön, biciklin… – mindenen, még a letört szárnyú porcelán fecskepáron is. A nap végeztével egyedül maradt a kiürített lakásban: az egyetlen bútordarabon ülve, amit nővérei nagylelkűen neki hagytak. Olvass még a témában
Végighúzta a kezét a kerekre kopott fa karfán, ami még most is sugározta édesapja illatát. „Át kell majd húzatnom” – futott át rajta a gondolat, de miközben meg akarta igazítani rajta a félrecsúszott huzatot, és végigsimított a háttámlán valami keménybe ütközött a keze. Elkezdte felbontani a borítást: legnagyobb meglepetésére egy vastag boríték került elő alóla, benne édesapja levelével. „Dettikém! Ez kizárólag csak a tied! Neked gyűjtöttük… Ez a TE ÖRÖKSÉGED, kicsim” – állt a levélkén. Bernadett alig látott a könnyeitől: a nevére szóló betétkönyv nagyon meglepte, de egyben megnyugtatta is: szülei odafentről is vigyáznak rá.
