Bernadett soha nem hitte volna, hogy a testvérei ennyire meg tudnak változni. A korábbi kiegyensúlyozott, normális kapcsolatuk édesapjuk halála után mindennek volt mondható, csak testvériesnek nem. Már a temetés előtt is érződött a feszültség: nővérei a lehető legolcsóbb szertartást akarták kiválasztani, de ő nem engedte, hogy az anyagiasságuk beárnyékolja ezt a fájdalmas napot.
Másnapra beszélték meg, hogy megnézik, mi mindenről kell gondoskodniuk a szülői háznál: a mérőórák leolvasása, a főkapcsolók elzárása, Betli édesapja hőn szeretett pulijának az elhelyezése csak néhány a sok gyötrelmes feladat közül, amit kénytelenek lesznek megoldani. Befordult a házhoz.
Hosszú percekig képtelen volt kiszállni az autóból – megrohanták az emlékek: a gondtalan gyermekkor képei, amikor együtt csemegéztek a frissen szedett földieperből, a lázadó kamasz évek, amikor édesanyja a verandán, tűkön ülve várta, hogy hajnalban végre hazaérjen; a főiskolás évek, amikor rátalált a szerelem, és majd’ meghalt a félelemtől, hogy mit szólnak majd hozzá a szülei. Könnyes szemmel összeszedte minden erejét, és belépett a kapun: hirtelen minden olyan kicsinek és élettelennek tűnt, még a fűszálak is kókadoztak a tavaszi napsütésben. Csak a kiabálás hasított a szívébe, ami a zárt ablakok mögül is tisztán kivehető volt.
– Nehogy azt hidd, hogy az is a tied lesz! Mit képzelsz? Hónapokig rá sem néztél, most meg tartod a markod? – rikoltozta Emese.
– Ugyanannyi jogom van bármihez, mint Neked! Sőt! Ha figyelembe vesszük, hogy TE folyton kölcsönkértél apustól, és SOHA nem adtad meg… igazság szerint most semmi sem járna Neked! – sikította fejhangon Melinda.
Bernadett feldúltan nyitott rájuk:
– Mit műveltek Ti itt ketten? Teljesen megbolondultatok? Nem hiszem el, hogy lehettek ennyire érzéketlenek! – suttogta elfojtott hangon, de mindez csak olaj volt a tűzre: mindketten fúriaként támadtak rá.
– Na, megérkezett már a kis kedvenc! Mama és papa szeme fénye… – jegyezte meg Emese, és olyan mély gyűlölettel mérte végig húgát, hogy az beleremegett.
– Te is idetaláltál végre? Biztosan azért nem siettél, mert már elvitted, ami Neked kellett! Hiszen apus minden pénzét Te kezelted! – gúnyolódott Melinda.
Bernadett fülig vörösödött a vádaskodás hallatán.
– Minden fillérrel el tudok számolni. – mondta, meg kellett fognia a konyhaszekrény szélét, hogy ne rogyjon össze az idegességtől.
– Vitted el onnan azonnal a kezed! Az a szekrény TUTI, hogy NEM LESZ a TIED!– seperte le erővel a kezét Emese, és mint egy lián, ráfonódott a bútordarabra. – És ami benne van, az is az enyém.
– Nekem a hálószoba bútor kell! Kompletten. Na és a mosógép, a mikrohullámú sütő, a TV, a Hi-Fi…. – sorolta, sorolta végeláthatatlanul Melinda, de Bernadett már nem hallott semmit. Zúgott a feje, szédült, alig látott – le kellett ülnie édesapja ütött–kopott tévénézős foteljébe.
– Na, látod, az lehet a Tied… úgyis mindig abba kuporogtál, amíg apa nem jött haza.
Bernadett beleegyezően bólintott. Nem. Ő nem fog részt venni ebben a megalázó, emberhez méltatlan csatározásban. Szó nélkül nézte végig nővérei miként húzgálják kétfelé a vagyontárgyakat, miként marakodnak az ágyneműkön, terítőkön, ruhákon, evőeszközökön, biciklin… – mindenen, még a letört szárnyú porcelán fecskepáron is. A nap végeztével egyedül maradt a kiürített lakásban: az egyetlen bútordarabon ülve, amit nővérei nagylelkűen neki hagytak.
Végighúzta a kezét a kerekre kopott fa karfán, ami még most is sugározta édesapja illatát. „Át kell majd húzatnom” – futott át rajta a gondolat, de miközben meg akarta igazítani rajta a félrecsúszott huzatot, és végigsimított a háttámlán valami keménybe ütközött a keze. Elkezdte felbontani a borítást: legnagyobb meglepetésére egy vastag boríték került elő alóla, benne édesapja levelével. „Dettikém! Ez kizárólag csak a tied! Neked gyűjtöttük… Ez a TE ÖRÖKSÉGED, kicsim” – állt a levélkén. Bernadett alig látott a könnyeitől: a nevére szóló betétkönyv nagyon meglepte, de egyben megnyugtatta is: szülei odafentről is vigyáznak rá.