Elérkezett az ő ideje. Végre kitavaszodott, mindenki szeretett volna a természettel együtt megújulni, aminek eredményeképpen a legtöbben igyekeztek is megszabadulni mindentől, ami fölösleges. Volt, aki a téli zsírpárnák leolvasztása érdekében drasztikus étel–stopot rendelt magának, volt, aki a megunt ruháit cserélte újra, míg egyesek a házukban, és az udvarukon felgyülemlett hasznavehetetlen holmikat rakták kupacba várva az évi egyszeri ingyenes lomtalanítást.
Ő ezeket a napokat várta a legjobban. Naprakész információi voltak arról, hogy éppen merre érdemes járni, ha jó dolgokra szeretne akadni. Igazából nem szorult volna rá mások kacatjaira, de a neveltetése: „a soha ne dobj ki semmit, hátha jó lesz majd valamire”– elve egész életén át végigkísérte. A padlásszobás háza melletti melléképületben katonás rendben sorakoztak a rozsdás lábasok, a tört lábú székek és asztalok, bőröndök, kilincsek, szerszámok, fokhíjas létrák, petróleumlámpák, szakadt szőnyegek, könyvek, kerti törpék. Most is könyékig merült az egyik kidobott ruhászsákban, a számára nem tetsző holmikat hanyag eleganciával mellé dobálva.
– Marika néni! Ugye nem fogja szanaszét hagyni, amit kiszórt? – kérdezte Feri, a szomszédja óvatosan. Természetesen nem zavarta, hogy hasznosítani akarja, ami nekik már nem kellett, de bosszantotta volna, ha plusz munkát kell végeznie miatta.
– Nem Ferikém! Eszemben sincs… Csak azt a bőr pénztárcát akarom kihalászni, ami a lyukas farmerod zsebében lapul itt a legalján… Micsoda kincs! – matatott tovább lelkesen.
Feri összeráncolt szemöldökkel lépett közelebb:
– Bőr pénztárcát? Mutassa csak! – hajolt ö is a zsák fölé, majd elfehéredő arccal emelte ki a kérdéses farmert a zsákból, majd a pénztárcát annak zsebéből.
– Te jó ég! Ez meg hogy maradt benne? Itt az összes iratom: jogsi, igazolvány, adókártya, lakcímkártya, bankkártya…– hüledezett, miközben sorra szedte elő őket.
Marika néni idegesen figyelte mozdulatait.
– Még jó, hogy itt volt! Mennyi kellemetlenségtől megkímélt! – hálálkodott Feri. – Megyek meg is mondom a nejemnek mekkora mázlim volt. – és már indult volna is, de Marika néni karon ragadta.
– Nem úgy van az, fiacskám! És velem mi lesz?
Feri csodálkozva nézett rá, majd ráébredt mire gondol az asszony.
– Természetesen a megtalálónak nagyon hálásak leszünk… – kezdte Feri, de Marika néni közbevágott:
– A hála nem elég, fiam. Nekem a bőr pénztárca kell… A kincs, amit én találtam – kapta ki hirtelen a férfi kezéből a már üres erszényt, és elégedetten elviharzott.
Feri hosszan meredt utána. A „kínai” műbőr pénztárca többet ért a nőnek, mint a hálája jeléül szánt 10000 forint. Kincs, ami nincs…