Mégis elvitte a pénztárcát a becsületes megtaláló

Elérkezett az ő ideje. Végre kitavaszodott, mindenki szeretett volna a természettel együtt megújulni, aminek eredményeképpen a legtöbben igyekeztek is megszabadulni mindentől, ami fölösleges. Volt, aki a téli zsírpárnák leolvasztása érdekében drasztikus étel–stopot rendelt magának, volt, aki a megunt ruháit cserélte újra, míg egyesek a házukban, és az udvarukon felgyülemlett hasznavehetetlen holmikat rakták kupacba várva az évi egyszeri ingyenes lomtalanítást. 

Ő ezeket a napokat várta a legjobban. Naprakész információi voltak arról, hogy éppen merre érdemes járni, ha jó dolgokra szeretne akadni. Igazából nem szorult volna rá mások kacatjaira, de a neveltetése: „a soha ne dobj ki semmit, hátha jó lesz majd valamire”– elve egész életén át végigkísérte. A padlásszobás háza melletti melléképületben katonás rendben sorakoztak a rozsdás lábasok, a tört lábú székek és asztalok, bőröndök, kilincsek, szerszámok, fokhíjas létrák, petróleumlámpák, szakadt szőnyegek, könyvek, kerti törpék. Most is könyékig merült az egyik kidobott ruhászsákban, a számára nem tetsző holmikat hanyag eleganciával mellé dobálva. 

– Marika néni! Ugye nem fogja szanaszét hagyni, amit kiszórt? – kérdezte Feri, a szomszédja óvatosan. Természetesen nem zavarta, hogy hasznosítani akarja, ami nekik már nem kellett, de bosszantotta volna, ha plusz munkát kell végeznie miatta.